AZ EXPRESSZIONIZMUS – akárcsak az egész avantgarde – iránt újjáéledő érdeklődés nyilván a hajdani, több gyökérből táplálkozó, igazságtalan irodalomtörténeti kiközösítés ellenhatása. A higgadt mérlegelés, no meg maga a tárgyi ismeretet biztosító szövegek közlése, új fényben mutatja be azokat az avantgarde jelenségeket, amelyekről a fiatalabb nemzedék csak harangozni hallott. Ov. S. Crohmălniceanu nemrég megjelent könyve (Literatura română şi expresionismul, Editura Eminescu, 1971) jelentősen gazdagítja ismereteinket az expresszionizmus hatástörténetét illetően. Hasonló munkát végzett Sőni Pál a romániai magyar avantgarde törekvéseiről szóló esszéivel.(Sajnos úttörő munkája egyelőre senkit sem serkentett arra, hogy megszerkessze a hazai magyar avantgarde antológiáját.) Crohmălniceanu egyébként ezekről a törekvésekről nem tesz említést, a jelek szerint a hazai magyar irodalom-történeti kutatók eredményei még csak szórványosan kerülnek a román kollégák kezébe, jószerével a fordítások hiánya okán. Szerzőnk fölfigyel azonban a hazai német expresszionista mozzanatokra, idéz a brassói Das Ziel (Acél), a hajdani Der Nerv (Az ideg) és Das Licht (A fény) című folyóiratok expresszionista kiáltványaiból, felsorolja a később meginduló szebeni Klingsor expresszionista munkatársait. Ez utóbbin kívül a szerzőnek nem sikerült a folyóiratokra bukkannia, az Akadémiai Könyvtár nem rendelkezik egyetlen példánnyal sem.
A MAI KIÁLTVÁNYOK is fölöttébb jellemzőek. Fiatalság, haladás, igazság, harc! – így szól a Ziel kiáltványa – Háború volt… A szellem forradalmasított… A szellem parancsolja: élj! A játéknak vége. Robban a visszhang: cselekedj! Úgy tűnik föl, ez a dél. Pedig ez a reggel, tele szenvedéllyel, odaadással! A sorok menetkészen, szétáradóan, tiszta ütem egyesít minden rajt. Vagyunk! Egy mondat a Nerv kiáltványából: „Az ideg az érzelem impulzív gyökere, az akarat feszültsége, a cselekvés végső létalapja. Az ideg az élet legcselekvőbb hajtóereje!” Érdekes adalék továbbá a szintén Brassóban megjelenő füzetsorozat, a Frühling (Tavasz), melynek alcíme önmagában is beszédes: Blätter für Menschlichkeit (Az emberségesség lapjai). A lapok fölkutatásáról nem kellene lemondani, meglelésükkel a romániai német irodalom közvetlen hagyományainak jelentős fejezetét körvonalazhatnák és tudatosíthatnák. Ily módon tudományos érvénnyel végleg eloszlatnák azt a tévhitet, miszerint a két világháború közötti hazai német irodalmat a régebbi szász és sváb hagyományok hatására jórészt a távlattalanul zárt Heimatliteratur, egyfajta önkörű tájirodalom jellemzi. E tekintetben egyébként eleven irodalomtörténeti cáfolatként hatott az a kis antológia, amit Alfred Kittner szerkesztett bukovinai, hazai német költők két világháború közötti terméséből, s amelyet a Neue Literatur tavalyi novemberi és decemberi száma közölt. Azokban a versekben is sokágú avantgarde hatással találkozunk, bizonyságául annak, hogy a nemzetiségi irodalmak Romániában korántsem a provinciális önkörűség jegyében születtek. Mi több, ezek az avantgarde hatások, mint Közép-Kelet- és Kelet-Európábán általában, az új irodalmi hullámzások forradalmi szárnyának szellemiségével telítettek.
A NEMZETKÖZI összefüggésekre és együttműködésre Crohmălniceanu is utal. Megemlíti, hogy Marcel Iancu és IonVinea, akik a Contimporanult szerkesztették, kapcsolatban álltak a MA csoportjával, Kassák és Tamás Aladár versei és cikkei rendszeresen megjelentek a Contimporanul oldalain, a MA pedig Ion Vinea verseit közölte fordításban. Hadd említsem meg Koczogh Ákos tanulmányát (Az expresszionizmus, Gondolat Kiadó, Budapest, 1964), aki bővebben ír a MA kapcsolatairól a német Der Sturm (Vihar) és Die Aktion (Cselekvés) szerkesztőségeivel, amiről egyébként Crohmălniceanu is említést tesz. Ismeretes a Sturm 1924. évi júniusi száma, mely egészében a MA munkatársainak írásait és képeit közli. Ezek az internacionalista mozzanatok az expresszionisták forradalmi vagy a forradalommal rokonszenvező elkötelezettségéről tanúskodnak egy olyan korszakban, amidőn a hivatalos irodalmi kurzusok a nemzeti elzárkózást, az ellenforradalmi gőzöktől telített sovinizmust és nacionalizmust hirdetik. Mindinkább kitetszik tehát, hogy az expresszionizmus – más avantgarde törekvésekkel egyetemben – modern szocialista irodalmunk, főként költészetünk közvetlen hagyományaihoz tartozik, ennek előtörténeti mozzanata. Az érdeklődés, amire fennebb utaltam, az irodalmi önismeret szükségességéből fakad. Mi sem természetesebb, hogy az Aufbau kiadó a közelmúltban több mint hatszáz oldalas antológiában gyűjtötte össze az expresszionista német líra termését, hiszen ha csak Brechtet és Bechert említjük, nélkülük egyszerűen elképzelhetetlen az NDK mai lírai reneszánsza. S tegyük hozzá, hogy Blaga nélkül szintén nem érthetjük meg a mai fiatal román lírát, és Kassák nélkül sem a mi Forrás-nemzedékünk nem egy szólamát és törekvését. Nem kizárólagos hatásviszony ez, hanem egy összetett hatás-skála egyik, kétségkívül jelentős mozzanata. A tisztázódást hivatott meggyorsítani a tanulmányok és antológiák egész sora. Mert ne feledjük, az expresszionizmust, az avantgarde törekvéseket általában, makacs értetlenség fogadta. Nehéz megérteni, hogyan mondhatta maga Osváth Ernő Kassák Mesteremberekjére, hogy nem vers. Az előítéletek szívósságát ma is tapasztaljuk, pedig a Mesterembereket ma minden érettségiző diák megérti és élvezi.
Megjelent A Hét III. évfolyama 5. számában, 1972. február 4-én.
A szerkesztő megjegyzése
Kassák Lajos: Mesteremberek
Mi nem vagyunk tudósok, se méla, aranyszájú papok és
hősök sem vagyunk, kiket vad csinadratta kísért a csatába
s akik most ájultan hevernek a tengerek fenekén, napos
hegyeken és a ménkővert mezőkön szerte, szerte az
egész világban. A kék firmamentum alatt most bitang vérben
fürdenek az órák… De mi már távol vagyunk mindentől.
Ülünk a sötét bérkaszárnyák alján: szótlanul és teljesen,
mint maga a megbonthatatlan anyag. Tegnap még sírtunk
s holnap, holnap talán a mi dolgunkat csodálja a század.
Igen! Mert a mi csúnya tömpe ujjainkból már zsendül a
friss erő, s holnap már áldomást tartunk az új falakon.
Holnap azbesztből, vasból és roppant gránitból életet
dobunk a romokra s félre az államdekorációkkal! a
holdvilággal! és az orfeumokkal! Hatalmas felhőkarcolókat
építünk majd és játéknak az Eiffel-torony mást. Bazalt
talpú hidakat. A terekre új mithoszokat zengő acélból s a
döglött sínekre üvöltő, tüzes lokomotívokat lökünk, hogy
ragyogjanak és fussák be a pályát, mint az ég szédületes
meteorjai. Új színeket keverünk s a tenger alá új kábeleket
húzunk és megejtjük az érett, pártalan asszonyokat, hogy
új fajtát dajkáljon a föld s örüljenek az új költők, akik az idők
új arcát éneklik előttünk: Rómában, Párizsban,
Moszkvában, Berlinben, Londonban és Budapesten.