AZ EUROPE tavaly decemberi számának „súlypontja” Kafka. Mintegy kétszáz oldalon a tárgyszerű irodalomtörténeti és kritikai elemzés eszközeivel szükséges demitizálási szertartásnak vagyunk tanúi, az Europe szerzői ugyanis Kafkát íróként szemlélik. Ezt az alaptartást mindenekelőtt azért tartom szükségesnek, mert ködöket oszlató. Amidőn tehetséges és tehetségtelen Kafka-epigonok serege űzi ipari méretekben az elidegenedést és teremt a kafkai életérzésből új világfájdalmat, a mű pontos felmérése a tudomány szenvedélyes higgadtságával igyekszik emberi rendet teremteni.
A LEGENDÁK KÖZÜL a legmakacsabb talán az, hogy Kafkát sohasem értették meg kortársai. A szabadalmazott sóhajok közül ez egyébként a művész e századi sorsát panaszolja föl, Kafka életpályájára és művének korai utóhatására hivatkozva. Az Europe e tekintetben is rendet teremt annak az öt írásnak a közlésével, amelyet Kafkáról a húszas-harmincas években cseh szerzők írtak. Itt van mindjárt Maria Pujmanovának, a cseh szocialista irodalom egyik klasszikusának 1924-ben közölt írása: „Néhány nappal ezelőtt, 41 éves korában meghalt (…) Fantasztikus módon élt, anélkül, hogy határtalan fantáziája lett volna. Művei objektív hallucinációk, a szubjektív mélységekből fakadnak, centrifugálissá válnak, majd külön-külön szólalnak meg oly módon, hogy az ideglázas érzetek a sors allegorikus előérzetévé változnak. (…) Sohase találunk nála érzelmi parlagiságot, halvány nyomát se leljük annak, ami felületesség.” Kafka 1924. június 4-én halt meg, Pujmanova cikke pedig június 15-én jelent meg. Ugyanabban az esztendőben írt róla Jan Grmelaais: „Az a tény, hogy mi csehek tisztelettel hódolunk egy német író előtt, azt jelenti, hogy ez a művész túllépett az értetlenségeken. Olyan ember volt, aki nem ismerte a gyűlöletet, csak az emberszeretetet (…); tanúja volt minden szenvedésnek és társadalmi igazságtalanságnak; jósága és gyöngédsége arra késztette, hogy meggyűlölje a világot olyannyira, hogy nem akarta kinyomtatni műveit, még a dicsőségre sem pályázott.”
MILENA JESENSKA, akiről tudjuk, milyen szerepet játszott (vagyis hogy mennyire nem szerep volt, amit játszott) Kafka életében, két nappal az író halála után, tehát 1924. június 6-án így ír a Narodnalistyben: Utolsó regénye, A per évek óta nyomdakész. Olyan könyv ez, amely egy teljes világot tár elénk, olyannyira, hogy egyetlen szót se tehetünk hozzá.” Később, 1926-ban egy másik írásában olvashatjuk: „Amikor meghalt – túlontúl jó ember volt ebben a mi világunkban, s nem félek ilyesmit írni, hiszen ez az igazság – olvastam egy oldalt a naplójából (gyermekkoráról szól), amelyet a legszebb írásnak tartok, amit valaha is olvastam. Édesanyjától kapott egyszer húsz krajcárt. Sohase volt még ennyi pénze. Elindult otthonról, hogy vásároljon valamit, de megpillantott egy koldust. Arra gondolt tüstént, hogy nekiadja a húsz krajcárt. Akkoriban ez az összeg valóságos kis vagyont jelentett a koldusok és a kisgyerekek számára (…) Fölváltotta a húsz krajcárt és adott a koldusnak egyet. Azután megkerülte a háztömböt és adott neki még egy kracjárt, azután tízszer megtette ezt az utat (…) Azt hiszem, ez a legszebb történet, amelyet valaha is hallottam, és én megesküdtem, hogy sohasem felejtem el.”
HADD IDÉZZEM Josef Horát – akit mi József Attila fordításában ismerünk –: „A kastély irtóztató könyv. A megaggott individualizmus irtózatos sikolya, az individualizmusé, amely hiába kutatja annak a lehetőségét, hogy megtalálja helyét az emberi társadalomban”. Kafkát nagyon is megértették kortársai, még a más nyelvű prágai írótársai is. Ma sem utánozni kell őt, hanem érteni.
Megjelent A Hét III. évfolyama 1. számában, 1972. január 7-én.
