TVARDOVSZKIJ meghalt. Hol a szó, amely a költő halálakor szokáson és szokványon túl valamit kimondhat? Mondjam-e, hogy béke poraira? Ő ugyanis ezt írta egyszer önmagáról: „Csendes, békés volt az életem. Két világháborút és több kisebbet értem meg”. Úgy tűnik, hogy mindent tudunk róla. Olvastuk poémáit, az elsőt, amelyben hőse a boldogság országát keresi, a Tyorkint és lázálmas folytatását, s azt a kapkodó lélegzetűt is, amelyben a messzeségeket kergeti, tér és idő végtelenében nyargalva. Ismerjük harcait, haragjait, győzelmeit és vereségeit, olvastuk lapját, amely nem véletlenül viselte címlapján azt a két szót, amely az új világot fogalmazza meg. Nem rég, hogy jelentős díjat kapott, Csehi Gyula írt róla szeretettel az Utunkban. Akkor már tudtuk, hogy halálosan beteg. De a makacs remény, a csodát álmodó, elhitette velünk, hogy meggyógyulhat. Most már vége.
BARÁTJA számtalan volt, rokona a költészetben aligha akad. Amitől a század költői félve félnek, a hőst építő költeménytől, a történetet elmondó verstől, az volt a költői lételeme. Rokonait a költészet múltjában kell keresni, s akkor családfájában Puskinra bukkanunk (meg Arany Jánosra). De amit megtanult tőlük, azt hamisítatlanul modernné ötvözte, miközben, persze, fittyet hányt a divatoknak. Legnagyobb titka talán az, hogy verse úgy pereg és lélegzik, mint a mai orosz élőbeszéd. Rímei úgy ölelkeznek, természetesen és szenvedélyesen, mint a szerelmesek. Azután még azért is modern volt és kommunista, mert eszményei voltak és gondolatai, eszményei, amelyeket fennen hirdetett és gondolatai, amelyeket nem rejtett el a hangulatok ködében. Írt, szerkesztett s háborúkban harcolt, de azért volt ideje becsületesnek maradni, tisztának egy olyan században, amely nem egyszer a szennyek bugyrait kavarta köréje. Oly korban, amidőn a költő szívesen vállalta a rendkívüliség szerepét, egyszerű tudott lenni, lélegzetelállítóan póztalan, ember az emberek között.
MOST MÁR hiába: elvesztettük, és alig vigasztaló, hogy ránk maradt a mű. Örökösei vagyunk, nagy vagyont hagyott ránk, s így gazdagon immár megpróbáljuk most már helyette is megváltoztatni a világot.
Megjelent A Hét II. évfolyama 52. számában, 1971. december 24-én.
