MICSODA BOTRÁNY! – berzenkednek a pedáns professzorok, a művi úton készült fellegekben járó irodalmárok, a mindent-jobban-tudó színikritikusok, fölvilágosult és maradi sznobok, egyszóval a nyárspolgárok. Itt van ugyanis ez a Peter Weiss, aki már eddig is halálra gyötört bennünket forradalmi rögeszméivel, nyekergő rímekkel hivalkodó propagandadarabjaival, de mindez még hagyján! Most színpadra fércel nekünk egy radikális jakobinust, akit Hölderlinnek nevez, egy következetes forradalmárt, aki inkább hasonlít Che Guevara gerilláira, mint Hegel, Schelling, Goethe és Schiller – szó ami szó, a francia forradalom eszmevilágától nem idegen –kortársára. Most aztán nyelhetjük az ormótlanságok tömegét és a Bundesrepublik öt színházában kell végigszenvednünk olyan jeleneteket, mint például Hölderlin találkozása Goethével és Schillerrel, amidőn Goethe szavaira – ki is gondolhat el ilyesmit akár lázálmaiban a Hyperion mennyei költőjéről? – Hölderlin szamárbőgéssel válaszol. S a végén jön csak a feketeleves, mert a szerző összehozza okulásunkra a már lelkileg teljesen megrokkant költőt a Rajnai Újság szerkesztőjével, vagyis Marxszal, ami a tolakodó ízléstelenségen túl történelmi képtelenség… stb.
A KRITIKA egy részének, mely Peter Weiss új darabját, a Hölderlint fogadta, a fentiekben nyilván kissé torzképszerűen vázolt lényege az értetlenség, mely nyílt világnézeti ellenszegülésből fakad. Weiss Hölderlin-látomása valósággal provokálja a világnézeti hozzáállást, ugyanis ez a látomás egyértelműen forradalmi. Büchner Danton-látomása is mindmáig zavarja azokat a fintorgó professzorokat, akik számára a forradalom nem bizonyít többet, mint az emberi nem fölszabadulásának képtelenségét. Weiss is, Büchner is azért kergetik fejükbe a vért, mert ennek ellenkezőjét vallják. S mivel a Danton is, a Hölderlin is tragédia, értetlenségük oka éppen abban rejlik, hogy a forradalmi tragikumot kiszakítják a történelem dialektikájának bonyolultan ellentmondásos összefüggési rendszeréből és az emberi lét önmagában való tragikumává illúzionálják. A történelmi hűség firtatása ez esetben nyilvánvaló okvetetlenkedés. Tény, hogy a tübingeni toronyba sohase tette be a lábát a fiatal Marx, de e történelmi ténynél sokkal jelentősebb, mert történelmi igazság, hogy a fiatal Marx radikalizmusa rokon Hölderlin eszményeinek radikalizmusával, s így a találkozás lehetőségének művészi kivetítése a történelem egy láthatatlan, de valóságos dimenzióját észleli, a történelem szellemét, vagyis nemcsak fényeinek, de lehetőségeinek is tükre.
WEISS HÖLDERLINJE (a hannoveri Theater Heute novemberi számában jelent meg) egyébként korántsem jakobinus forradalmár, ahogyan azt még a forradalom árnyékától is viszolygó kritikusai állítják. Weiss új színművének hőse a költő, akit kora megfoszt a forradalom távlatától. Akinek nincs mit kezdenie forradalmi eszményeivel a forradalmi eszményeket megtagadó korában és aki lelkileg-idegileg beleroppan abba, hogy nem leli meg korában eszményei megvalósulásának lehetőségét sem. A korán jött forradalmár tragikuma ez (a történetileg konkrét német mizéria körülményei között). De Weiss Hölderlinje nem barikádhős, hanem költő, aki számára a forradalom a megálmodott harmónia nyitánya, az ógörög eszményvilág valósággá válásának egyetlen lehetősége. Weiss nemhogy nem hamisít, ellenkezőleg, ködöket oszlat, amikor Hölderlint meg nem alkuvóként juttatja a lelki zűrzavarba, amidőn Hölderlin meghibbanásában, az alkati mozzanatot is rögzítve, az eszményeihez következetesen, de kilátástalanul ragaszkodó tudat összeomlását ábrázolja. Két felvonáson és nyolc képen keresztül bizonyítja (mert Weiss színdarabjai mindig is a matematikai levezetés logikájával jutnak el művészi igazságának eredményeihez), hogy Hölderlin számára semmi sem pótolhatta a forradalom távlatát, se a filozófia, se a szerény, de hasznos házitanítóskodás, vagyis a létfenntartó tisztességes munka, se a szerelem s végül maga a költészet sem. Egy végletes érzékenység tragédiája? Vagy inkább a koré, amely, megfosztván fiait az igaz emberi eszményektől, vagy megalkuvóvá törpíti őket vagy megfosztja önmagát tőlük? De vajon igaza van-e Weissnak, amikor Hölderlin kortársainak javát (a német gondolkodás és irodalom óriásait) megalkuvóként láttatja? Ez a ki nem mondott vád haragíthatta meg a professzor urakat. De mi magunk is okkal kételkedhetünk e vád jogosságában, hiszen Hegel vagy Goethe korántsem a nyárspolgári bölcsködők szellemi magántulajdona. Csakhogy nem Weiss vádolja őket, hanem Hölderlin. Vagyis Weiss okkal tartja természetesnek, hogy a meg nem alkuvó és meg nem alkuvásába belehibbanó Hölderlin megalkuvóknak látja őket. Itt Weiss csak azt az ellentmondást érzékelteti, amely a német társadalmi fejlődés és a német szellemiség fejlődése között feszül a francia polgári forradalom utáni korszakban. Hölderlin talán nem is vádol, inkább csak megkérdezi: mit ér a nagy mű, ha nincs mód a torz világot harmonikussá gyúrni? Ő maga sem tud válaszolni erre a kérdésre. Az ő válasza a hallgatás. Ezért is hozza be a színre a szerző Marxot, akinek a válasza a cselekvés. Weiss ezzel csak azt akarja mondani, hogy a forradalom nélkül, távlata híján nemcsak hogy nem érdemes, de nem is lehetséges élni.
Megjelent A Hét II. évfolyama 51. számában, 1971. december 17-én.