A TECHNIKAI REPRODUKÁLHATÓSÁG jelenségeiben Walter Benjamin természetszerűen a művészet elterjedésének folyamatát észleli, azt az új helyzetet rögzíti, amelyben a művészet, mely eladdig (eszmei elkötelezettségein innen és túl) gyakorlatilag objektíve nem válhatott a tömegekévé, most (vagyis a harmincas évek derekán) a litográfia, a fénykép és a film révén széles gyűrűzéssel terjed a tömegek rétegeiben. Megszűnik az „unikátum“ egyeduralma, a műkincs arisztokratikus szellemi birtoklásának kiváltsága, de megszűnik a művészet élvezetének, az úgynevezett recepciónak – Benjamin szavával élve – szertartásos formája is, a fölkentek rituáléjából a művészet mindenki számára művészi élvezetet nyújtó jelenséggé válik. S itt tüstént megállapítja: „A tömegekből, mint anyaméhből minden, a művészettel szemben tanúsított magatartásforma is újjászületve kerül ki. A mennyiség minőségbe csapott át: az érdeklődök jelentősen megnövekedett tömege az érdeklődésnek megváltozott módját hozta létre.“ A továbbiak során bírálja Duhamelt, aki szerint a film „.. olyan színjáték, amely nem igényli az összpontosítást, semminemű gondolkodási képességet nem követel“. Benjamin szerint ez elcsépelt panasz, mely közhelyszerűen ragadja meg azt a valós kérdést, miszerint „a tömegek szórakozást keresnek, a művészet pedig összpontosítást igényel“. De ez az ellentmondás nem semmisíti meg összetevőit: „A szórakozás és az összpontosítás egymással szemben áll, s ellentétük a következő módon fogalmazható meg: az összpontosító szemlélő belemerül a műalkotásba, szinte belehatol, akárcsak a legenda kínai festője, amint befejezett művét szemlélte. Ezzel szemben a szórakozást kereső tömeg a maga részéről feléli a műalkotást.“ A művészi recepciónak ez a formája sajátlagos tehát, érvényességében azonban nem alacsonyabbrendű a másik formánál. Az utóbbinak kevesebbre értékelése az elsőnél előítélet csupán, melynek elméleti változatát ismerjük, jelesen, hogy a művészet a kiváltságosoké (lehet szó osztálykiváltságról, de divatosabb és finomabb szellemi kiváltságokról, szellemi elitről beszélni).
BENJAMIN EZEK UTÁN az építészetre hivatkozik, melynek recepcióját fölöttébb tanulságosnak tartja. Az épületek recepciója szerinte kettős módon történik, „a használat révén és az észlelés révén. Vagy helyesebben: az érzékelés útján és optikailag. Az ilyenfajta recepcióról nem alkothatunk magunknak fogalmat, ha ezt a műalkotás szemléletének azzal az összpontosított formájával tévesztjük össze, ahogyan például a turisták nézik a híres épületeket.“ Az építészeti műalkotás recepciójának még optikai mozzanata is a tömegek esetében nem az összpontosított szemlélet, hanem a folyamatos tudomásulvétel formájában megy végbe. A lényeg tehát mindenekfölött abban foglalható össze, hogy a művészet recepciójának nem kötelező és egyetlen formája az összpontosítás. Következésképpen a szórakozás, a felélés a recepciónak nem csupán érvényes formája, de mint Benjamin helyesen észleli, ez a forma „egyre nyomatékosabban jelentkezik a művészet minden területén”.
Különös erővel a filmművészetben. A filmművészet sajátsága, hogy a közönséget véleményalkotó magatartásra bírja, de ez nem implikálja az összpontosítás formájában történő recepciót. Ám Benjamin egyben azt is fölismerte, hogy a művészet helyzete technikai reprodukálhatóságának korszakában, a recepció új formájának hangsúlyozott térhódítása következtében egyben a művészet manipulálhatóságának lehetőségét és gyakorlatát is megteremti. Páratlan dialektikus érzékkel fedezi fel, hogy a fasizmus keresi ugyan a tömegek kifejezési formáját, ám azok révén megakadályozza a tulajdonviszonyok megváltoztatását. A fasizmus „üdvösnek látja, hogy a tömegek kifejezési lehetőséghez (de az isten szerelmére, ne jogaikhoz!) jussanak”.
A művészet reprodukálhatóságát a fasizmus a faji felsőbbrendűség, a nemzeti öntömjénezés, végül is a háború eszményítésére használja föl, s ezzel mintegy – Benjamin szavaival – „esztétizálja a politikát“. Vagyis a szépség kategóriájában tünteti fel azt a politikát, amely a tőkés tulajdonviszonyok megőrzése céljából a legelvetemültebb barbárság fegyvereihez nyúl.
A TECHNIKA MEGVÁLTOZTATTA az érzéki észlelés művészi kielégítését. A fasizmus, minden imperializmus – állapítja meg Benjamin – ezt a kielégítést a háborútól várja. „Így áll hát a dolog a politika esztétizálása körül, amelyet a fasizmus művel. A kommunizmus erre a művészet politizálásával válaszol.” S ezzel a politizáló művészettel, mely a tömegek nevelését vállalja, itt vagyunk napjainkban, gondjaink és céljaink ismerős feszültségeiben, mélységesen elértve eltűnt eszmetársunk gondolatsorát, egyetértve a múltból ideszóló, hozzánk szóló üzenetével.
Megjelent A Hét II. évfolyama 50. számában, 1971. december 10-én.
