WALTER BENJAMIN neve alig vagy igen kevéssé ismert nálunkfelé, noha a marxista irodalomtudomány jelesei között is különösen jelentős hely illeti meg; a mű mindmáiglan való visszhangtalansága nyilván a történelem munkája, nincs itt most mód utótörténete hol tragikus, hol drámai fordulatainak elemzésére. Az életpálya: W. B. 1892-ben született Berlinben, később ott és Freiburgban filozófiát tanult. 1919-ben Bernben doktorált (A műkritika fogalma a német romantikában). A húszas évek elején beérik marxista fordulata. Tagja lesz a Német Kommunista Pártnak. A német fasizmus hatalomratörése után Párizsba emigrál. Franciaország lerohanásakor, 1940-ben Spanyolország felé menekülve, valahol a Pireneusokban, önkezével vetett véget életének. Brecht egy versében így búcsúztatta: „Hallom, magadra emelted kezed, / hogy megelőzd a hóhért. /Nyolc éve száműzötten, ellenségeidnek győzelmei láttán / Végül is egy átléphetetlen határig terelve / Átléptél azon, ami átléphető. // Birodalmak buknak. Bandavezérek járnak-kelnek, mint államférfiak. Állig páncélban / Nem is látni már a népeket. // Így hát sötétség takarja a jövőt, s a jó erők / Még gyöngék. Mindezt láttad, amikor / Végeztél a kínoknak kitett testtel.”
AZ EGÉSZ VERSET idéztem, mert Brecht visszafogottan fájdalmas búcsúszavaiban az antifasiszta német emigráció lelkiállapota szólal meg, a meghasonlásig gyötrő kétségbeesés, mely a száműzöttség más-más földrajzi pontján oly egymástól különböző alkatú, de humanista elkötelezettségükben azonos szellemeket sodor öngyilkosságba, mint Kurt Tucholsky, Stefan Zweig vagy Ernst Toller. És Walter Benjamin! (Harmincegynéhány év múltán az erősebb idegalkatúak és az összeroppanó lelkületűek, a túlélők és az áldozatok sora az antifasizmus egységessé nemesedő, sűrűsödő vonulataként rajzolódik századunk szellemi térképére.) Brecht a kínoknak kitett testről beszél, de költői tartásához híven elhallgatja a testi kínokat megelőző lelkieket, a kínpadra feszítő, történelmi valósággá váló lidércálmot, amidőn egy nép felvilágosult szerelmeseinek végig kellett nézniük a népük nevében szervezett embertelenség haláltáncát. Mit érezhetett hát a förtelmek láttán az a Walter Benjamin, aki egész életét a német irodalom újdon értésének és érzékelésének szentelte?! Igaz, még nem marxista korszakában sem volt híve az irodalmi junkerek porosan maradi szőrszálhasogatásának, ama „német professzorokon” verte el a port, akiktől már Heine is lúdbőrözve irtózott. Ám lelki pokoljárásának kínjait csak megsokszorozhatta a német fasizmusnak az az eszmei igyekezete, mellyel a német irodalmat holmi porosz professzorok reakciós agyalmányain jóval túltéve, egyenesen a fajvédelem, az emberirtás, a háború apológiájává hamisította.
MINDENEK ELŐTT kritikus volt. A német irodalomról szóló írásainak gyűjteménye – amely 1970-ben jelent meg Lesezeichen (Könyvjelző) címen a Reclam Kiadónál Lipcsében – javarészt műelemzés. Wielandról, Goethéről (politikai és természettudományos nézeteiről), Hebbelről, Kellerről szóló esszéi a német marxista irodalomkritika alapvető munkái, annak értelmében is, hogy megvetik a marxista filozófiának a német irodalom konkrét mozgásformáira alkalmazott gyakorlata alapjait. Munkásságának ez a mozzanata jelentőségében a Lukácséval vethető egybe, s külön tanulmányt igényelne a két mozzanat egybecsengő és egymástól elütő jegyeinek izgalmas felfedezésekkel kecsegtető tüzetes vizsgálata. Benjamint azonban nem az irodalomtörténet és nem is az esztétika vonzotta (noha életművének nem egy vonatkozása kihat az irodalomtörténetre és az esztétikára is), hanem az eleven irodalmi folyamat és annak kritikája, a kritika „mint az igazság meglelésének folyamata”. Amidőn a kortársak műveiben a kor igazságainak meglelésére törekszik, sohasem az elvont elméletből közeledik a műhöz és a valósághoz, valóság és mű viszonyához, hanem ebből a dialektikus viszonylatból indul ki és megkeresi, megtalálja az elmélete viszonylatra rárímelő mozzanatait, vagy e viszonylatból kiindulva gazdagítja új mozzanatokkal az elméletet. Ez a mindenfajta betokosodástól viszolygó, „nyitott” marxista következetesség meglepő, ám a lényeget tekintve természetes rokonvonásokat mutat fel Gramsci irodalmi és művészeti tárgyú feljegyzéseinek szellemével. Következésképp Benjamin nem iktatja ki az irodalomból se Stefan Georget, se Kafkát, s már a harmincas évek elején felfedezi, hogy az elidegenedés fölpanaszlói az elvesztett és a történelmileg objektíve elködösülő forradalmi távlat légszomjában a humánum harcosai. Külön tanulmányt igényelnének Brecht-elemzései, az epikus színházról szóló tanulmányai, a Brech-verseket valósággal széljegyzetelő esszéi. Elsők között ismerte fel Brecht különös jelentőségét, forradalmi újításainak korszakos értékét. Életművét valósággal összefoglalja az esztétikai tapasztalásait és felfedezéseit summázó esszé, amelyet már az emigrációban írt 1936-ban. A műalkotás, annak technikailag reprodukálható korszakában azonban megérdemli, hogy akár egy jegyzet erejéig is külön szóljunk róla.
Megjelent A Hét II. évfolyama 49. számában, 1971. december 3-án.
