SZERETTÜK MALRAUX-T azért is, hogy oly ideges, zaklatott a stílusa, oly zihálóak a mondatai, de azért mégis van benne valami „oroszos”, vagyis a lelki sűrítettségnek azt a forrongásos állapotát szólaltatja meg, mely áttüzesít minden szót és végigizzít minden mondatot. S mindezt persze terjengősség, sőt ráérősség híján, tömören, de semmit sem elnyelve, a díszítést kerülve, ám mégse pőrén, szegényesen. Talán azt szerettük, hogy annyi stílusművészeti törekvés közepette s a franciák oly kötelezően stílusos hanghordozásának fittyet hányva, irodalmi illemek és modorok bozótjai között ösvényt vágva egyszerűen megszólal, ahogyan életbevágó, torokszorongató dolgokról egyáltalán szólni lehet. Kissé szaggatottan, el-elfulladva, oly módon, ahogy azok megszólalhatnak, akik két barikádharc között szót válthatnak vagy végiggondolhatnak egy gondolatot. Így beszélnek azok, akik titokban és sebtén találkoznak, akiket üldöznek, akik kétarcú feladattal bukkannak föl valahol, s egy eszmény érdekében elrejtik igazi lényüket; akik rejtjeles üzeneteket küldenek elvtársaiknak, virágnyelven telefonoznak velük, s ha végül is meghitt környezetükben kitárulkoznak, mondataikat a holnapi föladatok súlya és jelentősége formázza, a mellék-mondatokat pedig a fáradtság, a kábító álmosság. Bár hősei majd mindig rendkívüli körülmények között élnek, a művek stílusa ezt mégsem holmi rendkívüli stílustalálmány segítségével fejezi ki, hanem azzal az áttetszőséggel, mely, mint a hibátlan üveg, híven láttatja magát a valóságot, esetünkben annak rendkívüli jegyeit.
ESZKÖZTELENSÉG, így neveznők ezt manapság, vagy a hivalkodó stílusművészet elvetése, amivel azonban nem mondunk túl sokat, mert a stílus nem önmagában való irodalmi kategória, s így Malraux irálya sem puszta tagadása egy előtte dívó stílusiránynak, hanem mindenek előtt a tartalmait híven kifejező eszköz, s ami benne egyéni jegyein túl általános jelenség, az éppen a művek tartalmának és a kortartalomnak a részleges egybeeséséből fakad. Részleges ez az egybeesés, mert a kortartalom összetett és sokrétű. Következésképpen nem fejezheti ki egyetlen (változataiban még oly gazdag) stílusirány. Az igaz ugyan, hogy századunktól (éppen tartalmaitól) idegen a túlfűtött stílusművészet, s hogy ízlésünktől idegenek a stiláris mutatványok. A stiláris kézállás, kettős-szaltó, a bukfenc és lábujjhegyen táncolás helyett okkal alakult ki a mindennapi járást kifejező stílus, mert megváltozott az élet történelmi színtere, megváltoztak a színtereken fellépő szereplők, lelki reakcióik és fizikai gesztusaik s elütnek más korok embereinek, osztályainak egész gondolat- és magatartásvilágától.
ÁM EZ A VÁLTOZÁS nem teljes és nem mindenben gyökeres, nem egyöntetű és nem felemásságok és átmeneti jelenségek híján való. Így hát nem pusztán művészi érzékenység sajátlagos vonásai határozzák meg egy korszak stílusirányait, e tekintetben sincsenek egyeduralkodó mozzanatok, itt is ellentmondó párhuzamosságok egészítik ki egymást a korkifejezés jegyében. Nem csupán Malraux stílusa – és a vele rokonstílusú írók – fejezik ki korunkat, hanem a ravasz architektúrájú mondatokat cizelláló Proust is, nem csupán az emberi magatartásformákat már-már nyersen kifejező Hemingway, de a bonyolult intellektuális gondolkodást stílusává átnemesítő Thomas Mann is. Ki tagadhatná akár Ady vagy akár Brecht stílusának korszerű érvényességét? Más kérdés, hogy minden írónál kísért a modorosság, vagyis a stílus gépiessé, reflexszerűvé válásának veszélye, csakhogy ez mindig másodlagossá válik a nagyerejű íróknál, akiknek stílusa a kor nagy kérdéseinek kifejezésével végül is győztesen megbirkózik. Ám kétségkívül Proust haldokló arisztokráciájának és senyvedő polgárainak világát képtelenség lett volna a Malraux-éhoz hasonló, a malraux-i ihletésű stílussal kifejezni. Mert nincs önmagában való „keresett” stílus és önmagában való „egyszerűség”. Díszítés, visszafogás, barokk és funkcionalizmus, töménység és részletező kedv, a mondatütemnek élőbeszédből vagy elvont gondolkodási modellekből származó sajátossága, a párbeszédek pergetésének megannyi módja, a jelzőbőség vagy a jelzőszűke stb., stb. – mind érvényes stiláris eszköz, amennyiben a kor reális mozgásának (e mozgásformák megannyi vetületének és állapotának) kifejezését szolgálja.
Megjelent A Hét II. évfolyama 48. számában, 1971. november 26-án.