TUDNI TUDTAM, hogy Malraux egyidős századunkkal, de érezni sohasem éreztem, olyannyira nem, hogy most, amikor hetvenedik születésnapját ünnepelték, megdöbbentem: apámat tisztelhetném benne. Persze nevetséges, hiszen ismerem életének rajzát és életútját, mindkettőt műveiből, mert élet és mű talán ritkán fedi egymást oly hézagtalanul, mint éppen nála, annyira valójában, hogy az emlékezés tisztes korát elérve, óhatatlanul „ellenmemoárjait” volt kénytelen megírni, újraélve emlékezetében életét, műveit kellett újraélnie, cselekvés és művészi alkotás egységes szövetét fölboncolnia. Ismerem, mondom, ezt a művet és ezt az életet, olvastam és újraolvastam könyveit, s noha tudtam – hogy most csak kedvenceimet idézzem –: a Hódítók megjelenésekor egy, az Emberi sors születésekor öt, a Remény napvilágra jöttekor pedig tízéves voltam, sohasem éreztem, hogy ezeket a könyveket előttem, egy, az én időmmel nem azonos időben írták volna. S gondolom nem csupán azért, mert azok a forradalmi események, amelyeknek Malraux cselekvő tanúja volt s ilyenformán krónikása lett, szellemileg alig karnyújtásnyira voltak az én felnőtté serdült nemzedékemhez, de mindenek előtt azért, amiért és ahogyan Malraux művészileg megfogalmazta az emberi egyéniség polgárkori válságát éppen a nem polgári, a proletárforradalmak korszakában. Nyilvánvaló, hogy mi ezt akkor nem láttuk ilyen világosan, de jómagunk, ha egészen más körülmények között is, mint Malraux hősei, a polgári világtól (annak jobbadára kispolgári gondolat- és erkölcsi világtól) elszakadva kerestük egyéniségünket, éppen a forradalommal való azonosulásban lelve meg az egyéniség megteremtésének lehetőségét.
NOS, MALRAUX hősei is ennek a keresésnek a jegyében élnek, méghozzá egész sajátos módon folytatva Dosztojevszkij hőseinek – ahogy Lukács György mondja – önmagukkal folytatott kísérleteit („egy tett tökéletes és önelemző végrehajtása nem annyira a tett, annak tartalma, hatása stb. végett, hanem hogy cselekvés közben önmagunkat legmélyebb, legrejtettebb bensőnkig végérvényesen megismerjük”). Míg azonban Dosztojevszkijnél a tett tökéletes és önelemző végrehajtásának megragadása önmagában ábrázolja a polgári individuum bomlását, Malraux sok esetben kettős fénysugárral világítja meg hőseit, és egyszerre ragadja meg az önelemzés folyamatát és annak tartalmát, vagyis célját, a cselekvésnek nemcsak önértelmező, de objektív értéket adó jellegét. Műveiben persze sorra fölbukkannak Dosztojevszkij egyenes leszármazottai is korszerű változatban ugyan, az önkísérletezés rögeszméjével keresve önmagukat. De forradalmárai vagy a forradalomhoz vonzódó hősei az önelemzésen és az önkisérletezésen túl a forradalom tudatos cselekvésre serkentő szükségszerűségét is felismerik, legtöbbször annak felismerésére törekszenek. Balzacnál az egyéniség az érvényesülés eszményében és gyakorlatában testesül meg, a már-már határtalanul ragadozó egoizmusban; Dosztojevszkijnél az öncélú önelemzésben, mely maga az egyéniség bomlásának mozzanata; Malraux önmagukkal kísérletező, meghasonlott hősei a forradalomban keresik egyéniségük újjáteremtésének lehetőségét.
MÁS KÉRDÉS – ha nem is lényegtelen –, hogy ez a lehetőség nem válik valósággá. Malraux regényeiben a forradalom megbukik s vele hősei is. Így minden regényének nyitott kérdése marad: érdemes-e, lehetséges-e a forradalmi cselekvés?
Malraux történelmi látásmódja azonban fölöttébb vitatható, amennyiben forradalmi szakaszokat zárt egészként láttat, nem érzékeli a történelmi mozzanatok átmenetiségét és folytonosságát, folytonosság és megszakadás dialektikáját. A jelenkori történelem objektíve ismer ugyan forradalmi vereségeket, ami, nyilván, távolról sem azonos a bukással. Ilyenformán Malraux adósunk marad a válasszal, mint ahogy nem válaszol a maga föltett kérdéseire művészetpszichológiai tanulmányaival, de – sajátos és elgondolkoztató tünet, sőt törés – a második világháború utáni közéleti szereplésével sem. A jelek szerint azonban az emberiségnek, legalábbis egy részének – azoknak a még mindig nem keveseknek, akik egyelőre nem tudtak igennel válaszolni Malraux kérdésére – szükségük van magára a kérdés felvetésére, s e szükség önmagában is jelzi, hogy a polgári egyéniség válsága a polgári társadalom idült tünete, mert saját osztálya eszményeivel már nem tud és a forradaloméivel még nem tud azonosulni. Jellemző Indira Gandhi legutóbbi párizsi nyilatkozata, amidőn találkozása után Malraux-val megjegyezte: „Könyvei azt bizonyítják, hogy nem elégedhetünk meg a kérdéseink technológiai megoldásával”. Egy bonyolult, ősi nyomorral és újdón válságokkal viaskodó világ haladó személyisége érzékeli itt a végső soron mégis polgári rögzöttségű eszményvilág tétovázását, aki az ázsiai körülmények között különös erővel döbben rá arra, hogy a tudományos-műszaki cselekvés önmagában nem oldja meg világunk kérdéseit. Malraux kérdésfelvetései, ha ellentmondásosan is, mindig a cselekvés szükségességét bizonyítják.
Megjelent A Hét II. évfolyama 47. számában, 1971. november 19-én.