DOKUMENTUM-DRÁMA? Enzensberger egy könyvének műfaján töprengek, mert a Havannai per (Das Verhör von Habana; Hensehelverlag, Berlin, 1971.) nem holmi szőrszálhasogatásra ingerel, hanem inkább egy irodalmi jelenség, tünet körüljárására serkent. Már Enzensberger bevezetőjének címe is – Az ellenforradalom önarcképe – figyelmeztetés: olvasó, ne keresd a továbbiakban sem a szerző képzelőerejének fordulatait, sem szerkeszteni tudásának erejét, se leíróképességét, párbeszédtechnikáját, ez nem csalás, nem ámítás, a tárgy maga vall önmagáról, nem képet kapsz, melyet a szerző teremtett, hanem mások (a valóság egy jelenségének) önarcképét, amelyet a szerző egyszerűen rögzít. Az itt következő szöveg – így az előszó – “kivonat a havannai per több mint ezeroldalas jegyzőkönyvéből. A válogatás a 41 kihallgatásból 10-re szorítkozik… A dialógus minden szava és minden mondata elhangzott Havannában.” A szerző dolga tehát a kivonatolás és a válogatás. És amit kapunk, valóban az 1961-es, kudarcba fulladt ellenforradalmi agresszió foglyainak önvallomása a négy éjszakán át tartó és a kubai televízió által közvetített kihallgatáson. Lélegzetelállító önleleplezése napjaink ellenforradalmának, az ellenforradalmi gondolkodás és psziché páratlan dokumentuma. De azt már nehezen tudnám megmondani, mennyiben szerzője is ennek a szöveggyűjteménynek Enzensberger, hacsak a szerkesztést magát nem tartjuk alkotómunkának. De vajon művészi alkotásnak is?
ENZENSBERGER szövegkönyve ugyanis merőben elüt a hatvanas évek, főként Nyugat-Németországban elterjedt, dokumentumdrámáitól. Hochhuth és Kiepphardt színdarabjai ugyan dokumentáris pontosággal ragaszkodtak a megtörtént eseményekhez, de azok színpadi ábrázolásában, vagyis nem mondtak le a drámai építkezésről, a drámai feszültségindításának és fokozásának eszközeiről, a cselekmény bonyolításának módozatairól, a párbeszédek fordulatairól. Még az angol Peter Brook Vietnam-ellenes színpadi újságszöveg-kollázsa (az US) sem mond le a színpadi játék szabályairól, a színpadszerű látvány törvényszerűségeiről. Enzensbergernek mindezekre nincs szüksége, ő rögzít és elterjeszt egy olvasmányossá szerkesztett okmánysort, nevével fémjelzi, előszavában történelmet magyaráz, marxista elemzésével állást foglal a forradalom mellett, de az irodalomnak egyszerűen hátat fordít. A könyv hasznát, meggondolkoztató erejét nem tagadom, e tiszta hang, mely a tények hangja, igazán ércesen cseng az irodalmi álkísérletek zenebonájában. De út ez vajon az író számára, mert itt többről van szó, mint rokonszenves és hasznos aprómunkáról, amelynek nem csupán szándéka nemes, de hatása is jelentékeny, itt krédóról van szó, hiszen Enzensberger szándékosan fordul el az irodalomtól, amelynek célszerűségét a forradalmi harcban tételesen és ismételten tagadja. Ha egy fölöttébb tehetséges költő úgy véli, hogy meggyőződése szerint le kell tennie a lantot, ezen elcsodálkozhatunk vagy legyinthetünk, végső soron az ő dolga, Rimbaud is abbahagyta, Valéry sem írt húsz évig, ez sem új a nap alatt.
A JELENSÉG AZONBAN ennél sokkal bonyolultabb és nem az alkotáslélektan segít a kibogozásában. Enzensberger ugyanis azt tartja, hogy az irodalom a tőkés piacon a fogyasztási manipuláció eszközévé válik, s a forradalmi szellemű irodalom e manipuláció okán el sem jut azokhoz, akiknek kezében fegyverré kellene válnia. A fogyasztási gépezetben elidegenedő tömegeket magától az irodalomtól is elidegenítik, lejáratják, a fikció, a képzelet, a valóság művészi, újjá teremtése hitelét vesztette, hatástalan, az emberek csak a tényeknek hisznek, következésképp a tényeket rögzítő írásnak, könyvnek. A tényeket rögzítő okmányok válogatása ily módon állásfoglalás, magatartásközvetítő mozzanat, a forradalmi tudat alakításának új módozata. Mindebben nyilván sok az igazság. De vajon az irodalom valóban elvesztette társadalmi funkcióját az osztályharcban – mert hiszen erről van szó – a kései tőkés társadalom ban? Vajon kirekeszthető a forradalom fegyvertárából? Vajon az irodalom jellegét kell megváltoztatni és nem azt a társadalmat, amely elidegeníti az irodalmat az emberektől? Enzensberger nem szépelegni, hanem harcolni akar. De akkor nincs miért sutba dobnia az ember hűséges segítőjét az emberré válásban: a költészetet.
Megjelent A Hét II. évfolyama 46. számában, 1971. november 12-én.
