ANDREJ VOZNYESZENSZKIJ eléggé ismert olvasóink számára; ismert költőnek lenni pedig nem is olyan könnyű manapság: hiszen a sok és jeles költő versenyében nehezen hódít magának hűséges híveket az, aki nem fülbemászó dallamokkal lép a dobogóra. Nos, Voznyeszenszkij igazán nem ördögi trillák bűvészhegedülésével arat babérokat… Utalásom Paganinire korántsem esetleges. A virtuóz lenyűgöz, játéka – alkotójátéka is – azonban nem több a bűvöletnél. A művelet múltán oda a bűvölet hatása is. A szuggesztivitás megismételhető, a hatás intenzitása ettől azonban nem lesz hosszabb lélegzetű. Van azonban másfajta szuggesztivitás is, tartós jellegű: ilyen a Voznyeszenszkijé. Tükör-világok című, a moszkvai Taganka Színházban bemutatott költői „show”-ja csak újabb bizonyítéka annak, hogy ez a delejes hatású költő korántsem játszik hallgatóságának (híveinek, olvasóinak) érzékenységével.
„Hősöket választ az idő / Heroldokat / keres magának. / Mindenkinek – bölcsnek, szamárnak – / lába alatt ott zeng az induló. / Lélegzik az idő / zihálva, / tátva / szavazóurna, / szemétláda-szája…” Így kezdődik a poéma, annak színházi változata (Rab Zsuzsa fordításában: Nagyvilág, 1971., 9.), s ez a hangütés lenyűgöző a maga hengerlően harsány, szenvedélyesen szókimondó őszinteségével. Ám egyben ismerős is ez a hangütés. És a folytatás is. „A szerelem kiment a divatból, / mint a kemence. Tán nem? / Ámen?! / Miért van mégis: / mi, akik elhagytunk fenyvest, ligetet, / áhítjuk a verset, mint / skorbut ellen zsenge füvet, / és tőle szívünk / boldog-félénken kivirul?” Honnan ismerjük ezt a hanghordozást, dallamvezetést?
Várjunk a válasszal, érdemes tovább idézni. „Így szólt a doktor: / Ön tehetség, / de megfagyott a porszívója. / Ki ne dugja a fagyba! Óvja! / No tessék! / Kitartón, ahogy jár az óra, / nekünk, nektek a kapucinusoknak / – mindenkinek – / (higgyünk az orvosoknak) diadalmasan nő / az orra!” Az orrmotívum természetesen Gogoltól származik, amire e versben azután Voznyeszenszkij is utal, de a motívumon túl a hang élessége, kihívó elkötelezettsége, játékossággal leplezett komolysága, illetve játékos szigora, vagyis moralizáláson mosolygó erkölcsössége más rokonságot idéz. „S már földön-vízen / lángok inganak, / az aszfalton is sisteregve / ráng át / a fény s a hő, / s odafent mintha csak / az egyszeregyet magolnák a lámpák…” Még most se tudnák kinek a hangját halljuk?
Tovább idézek: „Szebb ez a tél, /mint loknis nők sora. /A városon / mint csodálatos / ék ül. / Ha én volnék a Vendome oszlopa, / a Concorde-teret / venném feleségül.” Nem, ezúttal nem Voznyeszenszkijt idéztem, hanem Majakovszkijt, és szándékosan egy kevéssé ismert verséből” (címe Város, Kardos László fordította) ezt a néhány sort. Mindannyian betéve tudjuk: „Lement a nap / táskájába tevén / gondját-baját…” De még nem tanultuk meg ezeket a sorokat: „Nem sújthat le a Földre / árverés-kalapács – / nem holmi kacat vagyunk, hanem emberek. / Reakciós / minden haladás, / hogyha az Embert fojtja meg!” Az imént Majakovszkij Lenin-verséből idéztem, utána Voznyeszenszkij poémájának zárórészéből. A fordításokon is átütő rokonság nyilvánvaló. Ám ez a rokonság a költőin túl egyben a magatartásé, a világnézeté. Ma már világosan kitetszik, Majakovszkij értette meg először, hogy a költői avantgarde ott talál igaz és termékeny talajára, ahol a gondolkodás és a cselekvés is élen jár, ahol a gondolkodó cselekvés és a cselekvő gondolkodás a forradalom jegyese. A század elején induló Majakovszkij rímeire ekként visszhangoznak hát a századvég rokonköltőjének rímei. A világforgató forradalmi Október költőjének tartása, hangvétele nem muzeális mozzanat, nem egy költői áramlat szerencsés találkozása a nagy történelmi áramlással, hanem törvényszerű kifejezése annak a szükségszerűségnek, mely egy új társadalmi létezésforma nevében megköveteli a költészet megújulását. Ez a megújulás a polgári privatizálástól elszakadva az osztályvonalon áthalad a szocialista humanizmus egyetemességéig. Majakovszkij avantgardizmusá-nak humanista eszmeisége éppen ezért lehet Voznyeszenszkij (és vele egy egész sereg mai szovjet költő) serkentő „modell”-je, vagyis oly költői magatartásforma, mely alkaton és vérmérsékleten túl egy életforma kifejezése.
Alkatokon túl… Hadd idézzem Konsztantyin Szimonov néhány sorát, aki vietnami különtudósítóként nem csupán riportjait táviratozta haza, de verseit is. „Hasas esőfelhőket átlyuggatva / pusztítanak erdőt és vizeket / fojtogatják a szemlélődő természetet / A B-52-ős bombavetők // Történelemelőtti kőkésekkel / szétverik az ősi templomokat / a palatetős házakat / és az emberi koponyákat… ” Íme a ciklus utolsó verse: „Olyan a tenger, mint a tengerek. / A hegyek itt is csak hegyek. / A bánat egyszerűen bánat. Minden hasonló mint az árnyak. /És minden bánat az enyém… / S akik segítség ürügyén idecsörtettek –: gyilkosok. / Vagy azok lesznek.” A versfüzér címe: A különtudósító jelenti. Megítélésem szerint nem véletlen ez a zsurnalisztikus cím, s az sem, hogy ezek a versek egy napilapban jelentek meg, hiszent udjuk, hogy Majakovszkij az Izvesztyija tudósítója volt, és a forradalom otthoni frontjairól vagy a forrongó nagyvilág minden sarkából küldte lapjának tudósító verseit. Tudósító és tudatosító, mindig a tudatot az igazság költészetével ébresztő verseit.
Az is jellemző, hogy Voznyeszenszkij színpadi előadássá rendezte verseit, itt is Majakovszkij példája az indíték, hiszen ő vitte föl a színpadra a verset, de még a cirkusz porondjától sem viszolygott. Egyáltalán, Majakovszkij forradalmi avantgardizmusának a lényege éppen a szembefordulás az alkov-költészettel, a kies lugasokban, fodros-csipkés szalonokban csicsergő költészettel. Ha jól meggondoljuk, ez a tiltakozó gesztus a költészet sorsát vallatja, és az ellen tiltakozik, hogy a verset könyvek lapjai közé zárják.
Hadd idézzem végezetül a szovjet költészet nagy öregének, Sztyepán Scsipacsovnak egy új versét, melyet egy friss Novij Mirben olvastam: „Így írjuk hát a verset… / másként egy sor se épül sohasem, / ott születik a vers az óra lapján, / ahol az idő surran sebesen…”
A vers valóban az idő gyermeke, az Időké. És azoké, akik az időt meghódítják, az embereké. Vagyis – a történelmet idéző forradalmi jelszóval – mindenkié.
Megjelent A Hét II. évfolyama 45. számában, 1971. november 5-én.