PABLO NERUDA Nobel-díja mindenképpen eseményszámba megy, hiszen egy végletesen elkötelezett életmű nyerte el modern korunk egyik legvisszhangosabb (bár rangossága mellett okkal bírált és vitatott testület) világraszóló elismerését. Nem a díjak teszik nyilván a költőt, s tudjuk, hogy a nem Nobel-díjas írók névsorából legalább olyan rangos, ha nem sokkal rangosabb listát lehetne összeállítani, mint azokéból, akik elnyerték a pálmát. Tolsztoj pályájának nem ártott, világhírén nem csorbított, műve értékén mit sem változtatott az a tény, hogy a svéd akadémikusok nem tartották méltónak a kitüntetésre. Egy díjkiosztó testületre egyként jellemzőek méltányos határozatai és tévedései. És jellemzőek egyben egy irodalmi jelenség kortörténeti súlyára is, akár elismerésével, akár annak mellőzésével hívja föl rá a figyelmet.
HA CSUPÁN egy nagy költő viszonylag kései (Neruda ma hatvanhat éves) elismerését kellene ez alkalommal egyetértéssel nyugtázni, már ez is örömmel futtatná a tollat. De nem csupán erről van szó. Persze kajánkodva mosolyogtam, amidőn a francia halhatatlanok konzervatív rögzöttségű gyülekezete fölajánlotta a bársonyszéket Cocteau-nak, majd átnyújtotta a csákót és a kardot Ionesconak. Hiszen megmosolyogtató a minden akadémizmusnak szamárfület mutogató, konzervatív szentélyeket rombolók csöndes révbefutása, mely persze elismerés, de annak abból a fajtájából való, mely hasonlatos a belenyugváshoz, a fáradt apák gesztusához, akik végül magukhoz ölelik egykor oly rakoncátlan, de idővel hozzájuk korosodott fiaikat. No, de ez persze korántsem jelenti azt, hogy ezzel a tékozló fiúk valóban megtértek volna, ám még sincs többről szó, mint az irodalom családi belviszályainak egy mozzanatáról, a régiek és újak csetepatéjának (ezt unta Apollinaire) elcsendesítéséről.
EZ A NOBEL-DÍJ azonban nem csupán Neruda kétségkívül nagy jelentőségű, értékeiben gazdag, sokrétűségében oly mély költészetének, hanem egy költői magatartás, egy nagy költészeti vonulat esztétikai érvényességének elismerése. Az elkötelezett, a forradalmi költészet előtt hajtott zászlót egy testület, amelynek világnézete nem azonos e költészetével, de amely kénytelen tudomásul venni, hogy mai világunkban ennek a költészetnek mekkora a súlya és jelentősége. Súlyát és jelentőségét pedig attól az elkötelezettségében átfogó, új egyetemességre törekvő humanizmustól nyeri, melyet ez a költészet oly művészi eréllyel és érvénnyel közvetít, hogy íme, a világnézetileg viszolygók is kalapot emelnek előtte. Neruda díjazása ilyenformán is igazságot szolgáltat mindazoknak, akik a múlt századi forradalmi költészet hagyományát a századunkéhoz kapcsolván, megtagadván az öncélú, menekülő, elefántcsonttoronyba önként vonuló vagy száműzött költészet váltig hirdetett felsőbbrendűségének csábos legendáját, de egyben elsajátítván mindazt, amit újítók fölfedeztek e században, visszavitték a költészetet oda, ahol megszületett: az emberek közé. Ily módon ennek a kitüntetésnek a fényeiből egy-egy sugárnyi megragyogtatja életművek egész sorát, még az Adyét is és a század eleje óta sorjázó költők egész csillagrendszerét; ki győzné felsorolni őket, az elnyomottakat, el nem ismerteket, fiatalon elpusztultakat, öngyilkosokat, a kivégzetteket vagy a sors viszonylagos kegyeltjeit, akiknek hosszabb élet adatott és így alkalom a mű betetőzéséhez és némi hírnév is hozzá kevéske sikerrel. De akik mind egyek voltak a forradalom tiszta szolgálatában, a megcsonkított ember és a beszennyezett élet szeretetében, a teljes ember és a teljes élet hirdetésében, akik nemcsak tudták, de gyakorolták, hogy a költészet is a világ megváltoztathatóságának eszköze.
NEM A NOBEL-DÍJ fémjelzi ennek a költészetnek az irodalomtörténeti jelentőségét, csupán elismeri azt, ami objektív valóság. Hiszen finnyáskodók, széplelkek, szobaköltők és szobaesztéták, felvizezett előítéletek makacs hívei továbbra is lemosolyogják az életet visszahódító költészetet, miközben észre se veszik, hogy saját törpeségükön mosolyognak. A Teljes ének költője pedig (aki valóban teljes költő, mert forradalmisága az élet teljességének költői látomásaira serkentette) most bizonyára arra a jeltelen granadai sírra gondol, ahol barátja, Federico García Lorca nyugszik. Talán láng lobban most valahol Granadában és mindenütt, ahol a sírokban az agyonlőtt költők nyugszanak, köszönteni a költőt, aki – annyi társával együtt – nem hagyta a prométheuszi lángot kialudni.
Megjelent A Hét II. évfolyama 44. számában, 1971. október 29-én.
