AZ EGYENSÚLYÁT vesztett Amerika lírai képe természetszerűleg nem minden költőnél oly közvetlen, oly harsányan manifesztum jellegű, mint Ginsbergnél. Paul Jacobs és Saul Landau The new radicals (Az új radikálisok) című tanulmány- és dokumentumgyűjteményében az Üvöltés az új amerikai társadalmi mozgások dokumentumai között szerepel, méghozzá első helyen. De a költői vérmérsékletek és érzékenység-alkatok sokfélék, és a népszónoki látomásait harsogó Ginsberg mellett a csöndes hangú szemlélődés, a pasztellszínű hangulatok költőnője, Denise Levertov a Ginsbergéhez hasonló válságélményt fejez ki. Íme egy részlet az Üvöltésből: „Miféle alumíniumból és cementből készült szfinx zúzta be koponyáikat és zabálta föl értelmüket és képzeletüket? Moloch! Magány! Szenny! Förtelem! Tonnányi hulladék és koszos dollár! A lépcsőházban sivalkodó porontyok! A hadseregben szenvedő fiúk! A pokolban zokogó öregek!/ Moloch! Moloch-lidérc! Vágyak temetője! Szellem dermesztője! Moloch, te ítélkező bírák vezére! Tébolyult zárka! Lelketlen börtön és ínség országháza (…) Lelked lelketlen gép! Véred a pénz! Tíz ujjad tíz hadsereg! Melled emberzabáló motor! Füled ásító sírgödör.“
ÉS FOLYIK A VERS végeláthatatlanul, felkiáltójelek karói között tekeredve, gyorsan ölő mérgeket fröccsentve, mint valami óriáskígyó. Talán esztétikai szentségtörés ezek után Denise Levertov versét idézni (Hajnal): „Lenyakazott mókus,/ – nyakából és egész testéből/ vér lövell – ,// hever az esőverte pázsiton/ közel a fakapuhoz./ Lennebb az ösvényen// az első liliomok/ nyílnak a hajnallal/ testetlenül, a lila// lassan szürkébe vált,/ a sötét erek/ most hullakékek.“ És mégis hajlok arra, hogy a két vers között rejtett rokonság vérkörei áramlanak, hogy a Ginsbergnél kimondott és a Levertovnál elhallgatott, sejtetett mondandó azonos, azonos valóságélményből fakad a vértolulásos düh és a halk borzongásból növekedő megrendülés. Amit amott a leplezetlenség, a szónoki fokozás, a nyers tények szenvedélyesen forrósodó üteme, emitt az áttételes képek mondanak el a kecses szépség halálával, a megölt mókussal és a hullakék erekkel ébredő liliomokkal, a beszennyezett élet e kettős metaforájával. Mindkét vers ugyanis egyértelműen annak az életformának, életvitelnek és társadalmi létezésmódnak az elviselhetetlenségéből fakadt. Csakhogy más-más költői eszköztár segítségével szólal meg az azonos életérzés, a csömör és tiltakozás. Lelkemnek egyként kedves mind a két módozat; miért is lennék részrehajló, hiszen mindkét költő megdöbbent, elragad, fölráz és meggondolkoztat, arra késztet, hogy értsem és megértsem, hogy közösséget vállaljak vele. A költészet nem szekták megszállott híveinek imaszövege, hanem alkalom a mások megértésére, felhívás a közösségi eszméletre, az egymást kereső testvériségre.
HÁNYFÉLE KÖLTŐI tartás szólaltathat meg művészi érvényességgel egy szaggató korvalóságból fakadó érzésvilágot és gondolatkört – ennél fölöslegesebb kérdéssel aligha gyötrődhetnénk; noha türelmetlen és hirtelenkedő irodalmárok állandóan egyedül üdvözítőnek tartanak valamely tartást, módozatot, hangot vágy képletet. Mégse vitázzunk velük, a szellemi vakság gyógyíthatatlan. Csak magunkat megnyugtató példaként idézem még a Les lettres nouvelles amerikai antológiájából Louis Simpson versét (Jen-ju): „Az irodalmi avantgarde-ról beszélve Japánban,/ – réges régen, a tizenharmadik században – Jen-ju így szólt: A legocsmányabbak hangoskodnak és nyüszítenek, és parlagi módon beszélnek./ Az efféle költészet maga a csőd.// És így folytatta: Látjátok ezt a hangyát?/ Figyeljétek meg, ha egy menettel találkozik/ megáll, megforgatja antennáit/ és azután megfordul, indul az új iránnyal. Így azután állandóan ott van az élen.// És azt mondta még: Kerüljétek a rossz költőket/ még akkor is, ha az avantgarde hívei.“ Még a gyengébbek kedvéért sem illene megjegyezni, hogy itt nyilván nem irodalomtörténeti vagy esztétikai, hanem társadalmi vonatkozások okán szikrázik föl az irónia; nem áramlatok hívei vicsorognak egymásra, hanem a lelkiismeret fölénye szólal meg, a személyiség szól oda a szolgaságnak, szolgalelkűségnek. a mindig jól helyezkedő akarnokoknak, mindig talpra eső percemberkéknek. Ez a finoman adagolt irónia Amerika és kispolgári tömegeinek gerincferdítő betegségéi támadja ki: a konformizmust Ez a visszafogott hang is hasonlót mond az üvöltővel, az egyik nem nyomja, el a másikat, a másik nem tagadja meg az elsőt, a költők is együtt szólnak, mint a hangszerek a zenekarban.
Megjelent A Hét II. évfolyama 41. számában 1971. október 8-án.
