NEGYVENEGY MAI AMERIKAI költőt mutat be a párizsi Les lettres nouvelles kétnyelvű különszáma, s lapozgatván a testes folyóiratot, mindenek előtt ismerőseimet keresem. Vagyis a már általam ismert költők verseit. Nem mintha különösebben jártas lennék az amerikai költészet dzsungelében, melynek tüzetes ismeretével az amerikai irodalmárok közül is vajmi kevesen büszkélkedhetnek. Ám mégse vaklászok reménytelenül a sűrűben. Mindenképpen érdekel, mit tart ma jellemzőnek egy olyan hozzáértő európai, mint Serge Fauchereau, ennek az alkalmi kisantológiának a válogatója és fordítója. Hiszen ízlésének még a szeszélyeit is beszámítva, válogatása nem árulhatja el teljesen válogatásának tárgyát, s így viszonylagosan tárgyilagos. Bizonyítja mindjárt az is, hogy találkozunk olyan nevekkel, mint Robert Lowell, John Berryman és Kenneth Patchen, akik immár a modernek közül „klasszikusnak” számítanak, az az az újabb amerikai költészet régebbi jelesei. A divatok forgatagában manapság ugyanis illendő megfeledkezni vagy meghaladottként kezelni a kialakult, határozott arcélű életműveket. Lowell valóban klasszicizáló hajlamú költő, Berryman a whitmani hagyomány lehiggadt, a mester terjengősségeit tömörséggel helyettesítő folytatója, Patchen az európai avant-garde szabadegyetemein nevelkedett. Lowell társadalmi viharoktól elzárkózó költészetében éppen az utóbbi években gyökeres fordulat észlelhető, verseiben a radikalizálódó amerikai ifjúság, a vietnami háború ellen tiltakozó mozgalmak eszmei hullámverése érződik. Patchen még tanulóéveiből magával hozott egyfajta plebejus szenvedélyt, s ez maiglan jellemző költészetére. Újabb verseikkel kellemes találkozni. És nyilván a többi ismerősével is.
KIK HIÁNYZANAK? Lám, ez legalább annyira érdekel, mint az ismerősök föllelése. (Nem a rostáló válogatót szeretném rajtakapni, hiszen, mint mondom, bízom benne, hanem a rostáló időt.) Nem kell sokáig lapozgatnom, máris látom, hiányzanak a beatnikek. Fauchereau bevezető, bemutató és összekötő szövegeiben nem egyszer utal arra, hogy Allen Ginsbergen kívül a beat generation költői elnémultak. Hol van hát Gregory Corso és Lawrence Ferlingetti? S hol a többiek, akik körülöttük tündököltek? Ha ugyan tündöklésnek mondható az az irodalmi hírnévnek és minden sikergyártásnak hátatfordító, mindenre nyelvet öltögető életforma, amelyet Kerouac és Ginsberg hívei folytattak! Legyünk igazságosak: ezek a fiatalok nem pályáztak akadémiai babérokra, és a kábulatok közül nem az irodalmi sikerek szédületeinek hívei voltak… Vegyük mindenesetre tudomásul, hogy Ginsberg lelkiismeretet fölkavaró és egy torz társadalom rácsait rázó Üvöltése után nem pusztán megszelídült az eget-földet átkozó düh, hanem bekövetkezett a csönd.
AZ IRODALMI ISKOLÁK nem örök életűek, e században sebesebb lánggal lobbannak el, mint valaha is. Szerepüket betöltve, benső törvény mállasztja a tartósnak tetsző kötőanyagot. A csoport szétszéled, a gyöngébbje elkallódik, maradnak az erős egyéniségek, akik mindig képesek meghaladni az ideig-óráig termékenyítő képleteket és kísérleteket. De a beatnikek még gyorsabban emésztő tüzet gyújtottak önmaguk alá: hiszen fönséges haragvásaikon, a való válságok érzékeléséből fakadó kétségbeesésükön és az önemésztő szeretetre vágyódáson túl az eszmék oly kísérteties zűrzavarában támolyogtak, hogy az csakis lassú önpusztitáshoz vezethetett. Nem a költők egyéni létét, hanem az őket egymáshoz kapcsoló közös létezést, együtt lélegzést gátolta meg oly gyorsan a zavaros eszmékkel együtt a csalódottság csömörét csillapítandó érzéki kábulathajhászás. Az ötvenes évek végén egy amerikai zsebkiadás így hirdette őket: „Céltalan lázadók”. Ami összefogta, az ugrasztotta szét őket, hiszen cél híján vajon meddig lehet lázadni? Örök haraggal csak a gyermekek fenyegetőznek, a felnőtt értelem düheit és haragjait forradalmi szenvedéllyé nemesíti. Nekik ez nem sikerült, talán, ha jól utánanéznénk, kiderülne, hogy nem is sikerülhetett; indítékaik ösztönösek voltak, céltalanságuk mit is kedvelhetett volna jobban, mint az anarchiát. Tépázott angyalokként bandukoltak a költészet útjain, megpörkölt szárnyaikat dühösen lobogtatva, de gyorsan elcsüggedve, mint akik tudják, honnan jönnek, merre járnak, de nem tudják, merre tartanak.
AMI KORÁNTSEM jelenti azt, hogy hasztalan volt minden üvöltésük, asztalcsapkodásuk, hogy nem hallatszottak messzire döngve azok az ajtók, amiket bevágtak maguk mögött. Fájdalmas sebeket téptek föl, sokáig elkendőzött igazságokat mondtak ki, egy önhitt, pénzében megdicsőült Amerika színes reklámképét szétszaggatva a válságaival küszködő Államok egyensúlyát vesztett lelkületéről vallottak. S elsepertek sznob költői illendőségeket, hoztak új nyelvet, friss benső ütemet, merész képeket, sok mindent, ami a friss költői forrásokból fakadhat. Nem voltak hát hiába, s gondolom, ha együttesen le is tűntek, idővel egyikkel-másikkal még találkozunk.
Megjelent A Hét II. évfolyama 40. számában, 1971. október 1-én.