HA TÜZETESEBBEN szemügyre vesszük Kahlau egy balladáját, tüstént kitetszik, hogy a korszerűség, a modernség hordozója maga a nyelv. Itt van például a Jónás Ninivében, amely epikájában jórészt híven követi a bibliai legendát, de a nyelv nem archaizál, végig a mai beszélt nyelv, a köznyelv itt-ott az argó anyagából épül a vers. Ily módon tehát a niniveiek „nem viselkedtek jól”; Jónást prófétaként „alkalmazták”; az Úr neve itt „főnök”; a dőzsölő niniveiek „lusta banda”; Jónás próféciáit meghallgatván az eltévelyedettek „önkritikát gyakorolnak”, amidőn az Úr megbocsát a bűnösöknek, Jónás attól tart, hogy „nyugdíjazzák”; az Úr meg így beszél Jónáshoz: „Leléphetsz, stílusod nem éppen a legmegfelelőbb”.
ELSŐ PILLANTÁSRA mindez kissé parodisztikusnak hat (részben, persze, a hevenyészett fordítás okán is), szellemes kabarészövegnek, ám ne feledjük, hogy míg a kabaréműfajok a magyar irodalomban igen ritkán teremtettek alkalmat az igazi költészet megszólalására (Karinthy, Heltai), a német költészetben az efféle találkozások fölöttébb gyakoriak, hagyományosak immár. No, de a versből én fennebb csupán a szembetűnőbb mai fordulatokat emeltem ki, néhány jellemzőbb szólást és kifejezést, míg valójában sokkal jellemzőbb az egész nyelvi anyag, annak minden ún. poetizálást, nyelvi pózokat kerülő egyszerűsége, a vers mondatfelépítése, mely ama használatos német beszéd mondatszerkesztésének költői képe. Nevetséges lenne, persze, azt állítani megint, hogy ez a nyelvi eljárás a korszerűség egyetlen biztosítéka, hiszen, hogy hirtelenében néhány ellenpéldára hivatkozzam, T. S. Eliot intarziás bonyolultsága, Kassák indázó, mellékmondatok sűrűjével teleültetett versmondatai vagy Ion Barbu matematikai képletekhez hasonlatos nyelvi elvontsága korántsem kelti az ódonság érzetét. Itt megintcsak arról van szó, hogy a jelenkori költészetnek nincs egységes formanyelve, egységes stílusa, egységen nyilván nem azonosság értendő. Tény azonban, hogy egy Petrarca- és egy Ronsard-szonett formanyelvi elemei bizonyos stílusegység jegyeit hordozzák, míg hasonló jelenséggel századunk költészetében ritkán, egyre ritkábban találkozunk. Ennek alapvető és meghatározó okát éppen a század korproblémáinak bonyolultságában és állandóan változó sokféleségében lelhetjük meg, következésképp a korérzekelés sokféleségében.
MÁRMOST VISSZATÉRVE az idézett balladára, annak nyelvi anyaga korántsem öncélból olyan jellegű, amilyen, hanem láthatóan azt az iróniát szolgálja, amelyről a múltkor szólottam. Az irónia természetesen eszmék hordozója, tartalomé és Kahlau nyelvi korszerűsége eszmék korszerűségét hivatott kifejezni, jelen esetben a voluntarizmus ironizálását. Balladájában is, amidőn a megtért niniveieknek az Úr megbocsát, Jónás előbb megijed és, mint említettem, attól fél, hogy nyugdíjazzák. Érve: ha a város nem pusztul el, többé senki se fog hinni neki. Az Úr viszont így válaszol: – Neked mindegy, mi történik a várossal, te nem akarsz egyebet, mint hogy igazad legyen. Pusztán ezért kell hát a városnak elpusztulnia, mert te megjósoltad, hogy el fog pusztulni… Vagyis Kahlau iróniája a szocialista humánumból fakad, mely elhatárolja magát a voluntarizmustól, a törvényszerűségek semmibevevésétől, az önkényeskedéstől. A ballada azonban korántsem illusztrálja ezt a tételt, hanem annak a szocialista életérzésnek a kifejezője, amelyet ez a tétel megfogalmaz. Az illusztrációt, vagyis bizonyos eszmék versbe szedett másolatát nem pusztán azzal kerüli el, hogy visszanyúl egy jelképdús legendához, hanem azzal a nyelvi tartással is, mely egy mai eszme- és érzelemkört mai nyelven fejez ki, egy tudattartalmat tehát annak legtermészetesebb nyelvi burkában.
A LEGENDA MAGA számunkra tüstént Babits remekművét juttatja eszünkbe. A két vers nyilván összehasonlíthatatlan, hiszen a tárgyazonossága sohasem tételez föl kötelező hasonlóságot a költészetben. Meggondolkoztató, hogy a felelősség érzete más-más korban, más-más történelmi helyzetben milyen sajátos változatokban szólal meg. Mindez természetes ugyan, de mindig új öröm fölfedezni, hogy a korukat élő költők szava az időn át, a korok megszabta különbségek ellenére mégis összecseng.
Megjelent A Hét II. évfolyama 39. számában, 1971. szeptember 24-én.
