FORMANYELVI ELEMEK uralkodóvá válhatnak ugyan, de mégsem válnak egyeduralkodóvá. Se a külső, se a belső formák egyöntetűsége, kötelező szabályossága nem jellemző az újabb kori költészetre (az ókorival és a reneszánsz korival ellentétben). A szabadvers nem ölte meg a rímet, a szakaszos versépítést sem, a szonett nem vált korszerűtlenné és a hexameter sem múzeumi ritkasággá. A formanyelvi elemek tartalmi teherbíróképességeit nem újdonszerűségük szabja meg, hanem éppen az a dialektikus viszony, ami a tartalmat a formával egybekapcsolja. Az az eszmei-érzelmi vérkeringés, amelynek lüktetése ódonabb formákat maivá varázsol, lüktetésének hiánya pedig újabbakat is üresen klappogtat.
HEINZ KAHLAU balladakötetét forgatván (Balladen, AufbauVerlag, 1971.) észlelem újból, hogy ennek a benső lüktetésnek a korszerű töltete mennyire meghatározó, s hogy ennek az eszmeáramlásnak a deleje mily feszessé, pontossá, sallangtalanul funkcionálissá alakítja a formát, mely alapvető jellege szerint hagyományos. Természetesen Kahlau nem utánozza a német klasszikus vagy romantikus balladát, nem építkezik skót vagy francia minták szerint, hiszen a másolt formák (régiek vagy újak) nem hordozhatnak tartalmakat, mint az építészetben, csakis a formanyelvi elemek egyedi elegyítése tartalomhordozó a költészetben. Valójában Kahlau a brechti balladatípust építi tovább, melyet Brecht részben Shelley és Kipling költészetéből, részben a német vásári dalokból eredeztet. Akár Brechtnél, itt sem uralkodó az a bizonyos homály, a véres dráma vagy a tragikus összecsapás, de megmarad a versben elmondott történet, az epikus mag, és a történet kibontása mindig ironikus. A költő alaptartásában van némi fölény, az életet értő alkotó fölénye, talán maga az alkotás fölénye szólal meg, az alkotó emberé, aki érti és félti esendő, az élet gondjaival-bajaival küszködő egykori és mai társait, de ironikus mosolyával egy fénykörrel tovább mutat rajtuk, a valósággal együtt fölvillantva az eszményit is. Persze ennek az iróniának nem csak Brechtben található meg hagyománya az újabb kori német költészetben, hanem többek között Tucholskiban és nyilván Kästnerben is, egy kissé az egész német expresszionista vonulatban, melynek ez az ironikus felhang más expresszionista költészetekkel szemben megkülönböztető sajátossága. Csakhogy míg náluk ez az irónia tagadó jellegű és az elhallgatva sejtetett eszményit szembeállítja a valósággal, Kahlaunál mintegy a valóság egyik dimenziójaként jelentkezik. Meggyőződésem szerint e vízió világnézeti jellegében a történelem fordulójának ama mozzanata jelentkezik, melyet a győztes szocializmusnak nevezünk. A győzelem természetszerűleg nem erkölcsi mozzanat, hanem történelmi állapot, a költő tehát nem moralizál, nem prédikál erkölcsöket, mindenek előtt vállalja korát, melynek érti állapotait, mozgását s így jövőjét, minden dimenzióját.
VISSZATÉRVÉN a formákra, Kahlau balladáiban az a sajátos mozzanat, hogy – nyilván tudatosan – lemond, jobban mondva eltekint a modern költészeti formanyelv megannyi vívmányáról. Balladáit szakaszosan építi, rímeit ölelkezteti, rejtélymentes hasonlatokkal és titoktalan metaforákkal díszít. Mintha… nos, mintha a vers a köznyelv egyik valóságos lehetősége volna, a napjainkban beszélt nyelv működő alakzata. És ez a fogása fölöttébb lényeges, mert a formanyelvi elemek közül a leglényegesebb marad az a költészeten inneni nyelvi valóság, amelyet a költő verssé nemesít. E nemesítés vegykonyhájára még vissza kell térnem.
Megjelent A Hét II. évfolyama 38. számában, 1971. szeptember 17-én.