A MEGÚJHODÁS az irodalomban – s így a költészetben is – tartalom és forma dialektikájának törvényei szerint megy végbe. A mai horvát költészetet idézve, majd azután Ernst Jandlt, valójában ennek a törvényszerű folyamatnak igyekeztem nyomába járni. Természetesen nem gépies viszonylatról van szó, a formáknak van bizonyos fokú, viszonylagosan autonóm fejlődése a költészetben. E viszonylagos autonómiát abszolutizálja költői gyakorlatában Jandl, kétségkívül mesteri nyelvi leleményessége segítségével.
De míg mondjuk, Poe matematikai megszállottsággal alkalmazott nyelv-zenei képletei lelkiállapotokat föltételeznek, emberi tartalmak formai dúcai, Jandlnál a formai képlet önmagának való, függetleníti magát a mondandótól, amennyiben magát a formát tartja mondandónak. Minden formanyelv, formai képlet feltételezi a játékosságot, de maga a játék sohasem válhat önmagában művészi értékké. A végleges játékosság is hordozhat tartalmakat, de a tartalmaktól elszigetelt játék az ügyesség puszta bizonyítása. A játék maga nem esztétikai kategória.
MEGINT MÁS KÉRDÉS, hogy bizonyos formanyelvi elemek ideig-óráig uralkodóvá válnak, háttérbe szorítanak más módozatokat. Ám ezek a formanyelvi elemek mindig a közlés eszközei, vagyis sajátos tartalmak sajátos kifejezési módozatai. Jandlnál éppen a közléslehetőségek elsorvadását észleljük, a mondandó szórásfelületének ijesztő szűkülését.
A mai horvátoknál (és persze nem csak náluk) tapasztalt képzettársításos formanyelv viszont a közléslehetőségek bővülését bizonyítja, gazdag érzelmi és eszmei világot hordoz. A képzettársítás uralkodó szerepe ebben a költészetben (a hasonlattal és a metaforával szemben) azonban korántsem föltételezi a szájbarágott közérthetőséget. az ellentmondást a két formanyelv (a gondolat- és érzelemszegénységet hordozó és az ezzel ellentétes) között nem pusztán a közérthetőség határozza meg. Jandl formanyelve, mivel nem közlés, csak annak csenevész utánzata, megtanulhatatlan, a másik viszont megtanulható.
Mert nincs magától értetődő formanyelv. Magát a nyelvet is tanuljuk, még anyanyelvünket is.
NE FELEDJÜK, hogy azt, amit ma minden iskolás gyerek megért – mondjuk Ady Fekete zongoráját –, azon fél évszázaddal ezelőtt komoly professzorok kaptak hajba, és a háborúság átragadt a nem irodalmi közvéleményre is. De nem pusztán az idő segített a költői szimbólumok értésében, hanem nyilván ami ez idő alatt történt: vagyis az érzék kialakulása értéséhez és élvezéséhez. És ez az érzék – akárcsak a zenei, melyről Marx beszél – csakis a költői jelkép hatására fejlődött ki, mint ahogyan csakis a zene fejlesztheti a zenei érzéket.
Ilyen értelemben beszélhetünk formanyelvek, formanyelvi elemek megtanulhatóságáról. Ilyen értelemben járulhat hozzá az irodalomtanítás új és új formanyelvi elemek megtanításához, értéséhez. Ha közérthetővé vált például a hasonlat, a jelkép és a metafora, közérthetővé válhat a szabad képzettársítás is, ha az irodalomtanítás lemond a skolasztikus adathalmozásról, és a költészet benső világának mozgását is megragadja, ha valóban fölfedi forma és tartalom dialektikáját. Persze, ismétlem, a halandzsa nem költői formanyelv, de az irodalomtanításnak itt is van szerepe, amennyiben a költészet iránti érzék fejlesztésével a szemfényvesztés tüstént kitetszik a művelt versolvasó számára.
Megjelent A Hét II. évfolyama 37. számában, 1971. szeptember 10-én.