RÖPKE ZÁGRÁBI látogatásom alkalmából – tavaly szeptemberben, egy örökkévalónak tetsző, szelídségében tündöklő őszön – tarisznyázott fel Slavko Mihalic, a Horvát Írók Egyesületének s egyben a Jugoszláv Írószövetségnek titkára, maga is remek költő, a kortárs horvát költők franciára, angolra, németre lefordított verseivel, melyek részben a Híd című háromnyelvű folyóiratban, részben annak mellékletként kiadott füzeteiben jelentek meg. (A folyóiratot és a sorozatot is ez a száz kezű, fáradhatatlan szervező szerkeszti, akivel azóta idén tavasszal Bukarestben is találkoztam, s aki titkárként hol hazája federatív köztársaságainak írói egyesületeiben ülésezik, hol Audennel tárgyal egy horvát antológia ügyében valahol Európában; nincs levél, amire ne válaszolna, telefonja fél napokon átfoglalt – mikor ír, ki tudja? valószínűleg a vonaton, repülőgépen, két ülés között –, de viselkedése, költészete egyaránt mentes a menedzserek fölénnyel palástolt idegességétől és felületességétől.) A folyóiratokat, füzeteket elolvasom, lelkiismeretesen hozzákezdve a jókora halom szellemi fogyasztásához, lelkesedve fejeztem be a fejedelmi lakomát. Hányadszor kellett immár gyermek módjára elpirulnom: ismét rajta kaptam magam; amit sejtelmes távolokban keresek, az itt van kéznyújtásnyira. De ne túlozzak: kéznyújtásnyira is. Mert nyilván mindenütt.
ÍRNI IS AKARTAM minderről, féltem azonban, hogy fordítások fordításával csak dadoghatok, de most a Kortárs friss számában Csuka Zoltán kis horvát antológiája a hiteles, ihletett műfordítás megfellebbezhetetlen érvével igazolja lelkesedésemet. Csak sorokat idézhetek, de talán mondanak valamit így kimetszve is a kerek egészekből, mint ahogy a négyzetcentiméternyinél is kisebb szövetdarab árulkodik az egész test szövettani állapotáról. Jure Kastelan (sz. 1919): „Föld fejedelmei, békét és álmot adjatok. / Te pedig vésőt emelő kéz, föl ne ébressz. / Ne adj szemet, mely a gaztettet nézi.“ (A kő siráma) Vesna Parun (sz. 1922): „Rémületében kerekre tágult a százszorszépek szeme, mert a géppuskás nem húzta le a csizmát. / Egy juh elvesztette tejét / s kővé meredten maradt az országúton; / Az ember-ellenség hadba indult a pusztakezű virág ellen.“ (A megcsalt virág balladája). Kastelan ésParun verseiben a háború szörnyarca tükröződik. Mindkettőjüket a mártírhalált halt Ivan Goran Kovacic méltó utódjának tartják, akik a háborúról nem csupán a közvetlen élményből fakadó hitelességgel, a részvevő és a szemtanú már-már eleminek tetsző, láva forró gyűlöletével, de egyben megújhodott költői nyelven szólottak. Mihalic (sz. 1928) már a felszabadulás távlataiban érzékeli a háborút: „Földúltuk a sírokat, most újra otthonokat kell építenünk. / Egy kicsit várjunk még, / ne siessetek, játsszunk egy kicsikét / Legyünk egy kicsit még madarak és kígyók és lepkék (valamely távoli mezőn) / Egy kicsit még álmodjunk gyermeki álmokat.“ (Még egy kicsit).
OLDOTTABB S HASONLÓAN JÁTÉKOS ifjúi bájt sugárzó Josip Pupacic (sz. 1928) verse: „… s jó reggelt tenger a tenger azt mondja / és átöleli vállamat a tenger / s a tenger és én és én véle együtt / együtt ülünk fenn a fövenyes parton / és nevetünk és nevetünk le rája.“ Finom rajzokra bukkanunk, mint Vesna Krmpotic lírai árnyképe: „Apám szokott volt itt ülni. / A hamutartók még érzik cigarettáit. / Anyám, ne nyissuk ki többé az ablakot vagy az ajtót: / a sarkokban ott ül még a füst.“ Szép, belsőrobbanású sorokra: „Már egy szúnyog zokogását is ki tudom mondani“. (Vlado Gotovac, sz. 1930, Magányos Orpheus.) Szerettem azután az olyan verseket is. melyek a fiatalabb nemzedék felelősségtudatából fogantak, mint amilyen Igor Zidic (sz. 1939) néhány telibe találó sora: „Képzeljétek, egy ember, / feloldozott, szabad, / egész váratlanul / beleegyezik, hogy lefékezze / mechanizmusát. / Az állásra, vagy tördelésre / korlátozva / tulajdon fáját / ápolgatja. /Jönnek, / elvezetik: / vertikális marad, / nem éppen kitapintható, / de mégis / roppant könyörtelenül / belenőve egy tüskebozótba“.
HADD FEJEZZEM BE az idézeteket ezzel a pattogóan egyszerű, rímterenül is daloló protest-songgal, dallamában a személyiséget óvó és emberséget építő örökifjú és nagyon maian ifjú szellemiség szólal meg, mely okkal látja az ember sorsát „a tulajdon fáját ápolgató“ egyénen túl, tágabb, forradalmi szelekben fürdő, embersűrű tereken beteljesedni.
Megjelent A Hét II. évfolyama 33. számában, 1971. augusztus 13-án.