AZZAL VÁDOL egy olvasóm, hogy eltúlzom a Love story bírálatát, mivelhogy a regénynek egyrészt „társadalmi tartalma” van, másrészt a szerző lemond a giccs-irodalomban kötelező happy end-ről. Nos, valóban a Love story érint társadalmi vonatkozásokat, csakhogy mérhetetlenül felületesen, eltorzítva a megragadott jelenséget, kilúgozva belőle annak igaz mozgatóerejét. Oliver valóban gunyorosan beszél a felső tízezerhez tartozó szüleiről, fintorog, amidőn bemutatja „szegény szerelmét” a milliós papának és mamának, alkalmi munkákat vállal, hogy befejezhesse tanulmányait, mivel szülei ellenzik rangon aluli társaságát. Persze, mindez bal kézzel elhárítható átmeneti nehézség csupán, mert Oliver diplomájával a zsebében kitűnő álláshoz jut, és ezzel minden „társadalmi tartalom” elpárolog, hiszen mindent legyőz a mindenható szerelem, ha nem szólna bele a fiatalok boldogságába a kegyetlen halál, mely azonban jó alkalom a szerző számára, hogy apát és a kegyetlen sors csapása okán életében először zokogó fiút – kibékítse.
Hogy a mai amerikai ifjúság idegtépő ellentmondások között vergődik, százezres békemeneteket szervez, kábítószerek mámorába menekül, elégeti a vietnami katonai behívókat, diáksztrájkokat szervez, ködös filozófiák sűrűjében vaklász, politikailag radikalizálódik, az erőszak eszmei kultuszából annak gyakorlatába vált át, mindezt – a válságot, bomlást, zűrzavart, a kiútkeresést, a meglelt utakat, ezt a társadalmi valóságot – Segal nem látja, még sóhajnyi visszhangját sem hallatja. Marad az amor omnia vincit, kis társadalmi föltétel, a mord milliomos papával és a kisportolt, jó idegzetű fiúval, aki majd szépen beköltözik a szülői házba, s ahogy Gorkij mondja a Kispolgárokban – átrendezi a papa bútorait, és szépen tovább éli annak életét.
A giccs-irodalom sohase tartózkodott társadalmi mozzanatoktól, gondoljunk csak Sue Párizs rejtelmeire, ezt a díszpéldányt maga Marx vette bonckése alá, kimutatván Sue társadalomábrázolásának maradi hamisságát. De kiolvassa ma már Eugene Sue-t? Hanem olvasóim közül bizonyára szép számmal akad olyan, aki Erdős Renéet vagy Zilahyt olvasott. Bankárok, kereskedők, fegyvergyárosok világában járunk, ez is társadalmi valóság, de mit kapunk ebből a valóságból, milyen zavaros képet, mily hamis arányokat a társadalmi összefüggésekről, a társadalmi erők mozgásáról és harcáról.
HA JÓ L MEGGONDOLJUK, ez a tetszetős műszó – társadalmi tartalom – valójában fából vaskarika. A műnek tartalma van, és ez a tartalom eszmei jellegű, mely természetszerűleg társadalmilag determinált. Könnyen lépre megy az, aki azt lesi, miről szól egy írás, de közben nem hallja, hogy mit mond. Illés Endre idézi (Kortárs,1971. 7. sz.) Tersánszky Józsi Jenő írását Erdős Renéé egyik regényéről: „Mert mondom, akinek agyán, mint érdekes és különös valami, gyönyörködtetésükre pereg át az effajta regények hangulata, azoknál mindig a hipnotizált médiumokra kell gondolnom, akik ananásznak érzik a krumplit és töknek az ananászt”. A giccsre valóban mindenekelőtt a látszat és lényeg összefüggéseinek tudatos összezavarása, elködösítése jellemző. A hipnotizált médiumnál érzéki zűrzavar lép föl, a giccs hatása alá került olvasónál ez a zűrzavar eszmei jellegű. A Love story ugyanis nemcsak társadalmi jelenségeket ábrázoló mozzanataiban, hanem egészében rajzol torz képet az amerikai társadalomról és egyáltalán a társadalmi létről, amennyiben az emberi sors kizárólagos meghatározóit a szerelemben és a halálban láttatja. Mondjam-e még, hogy szerelem és halál milyen korkérdések és egész emberi nemünk fejlődés-törekvéseinek összefüggésében vonul végig a világirodaimon?
MARAD MÉG A HAPPY END. Igaz, Jennifer meghal. A szerelem tehát mégsem mindenható? Ó, dehogyisnem. De hát a halál ugye, mindenek ura. Ezt ilyenformán megtudtuk Segaltól. Sokáig vártunk erre az üzenetre, most megkaptuk. De ne búsuljunk: Oliver még fiatal. Es majd meglátjuk, milyen boldog életet él második házastársával, Segal második regényében.
Megjelent A Hét II. évfolyama 31. számában, 1971. július 30-án.