A VÉLETLEN – vagyis a hivatali kötelezettség – úgy hozta, hogy az írószövetségünk vendégeként hazánkba látogató Brian Glanville-jel együtt töltöttem néhány órát. Glanville regényíró, s amúgy mellékesen, szenvedélyből, no meg nyilván anyagiak okán, a Sunday Times labdarúgórovatának vezetője. A sport – aki nem tudná – korántsem az angolok szenvedélye, inkább nyugtatószere, idegcsillapítója. (Azoké is, akik űzik, azoké is, akik nézőként fogyasztják.) Mentségükre szolgáljon, hogy évszázadok óta.
AZON PERSZE NINCS miért csodálkozni, hogy Glanville immár tíz regény és négy novelláskötet szerzője, de mi még (vagy talán csak én) nem hallottunk róla semmit. Sok írók vannak égen s földön, jó Horacio – mondhatnák Shakespeare-t Arany segítségével parafrazálva. Sok az író ebben az egyre írástudóbb világban, a meglepő éppen csak az, hogy mennyi a jó író. Mert Glanville az. És meglepően jó a regénye, amit nekem ajándékozott. Címe: The olympian, vagyis Az olimpikon, ha szó szerint fordítanám, értelme szerint azonban A bajnok vagy még inkább A rekorder lehetne a regény lényegét kifejező magyar regénycím.
A REGÉNY VALÓJÁBAN a fausti helyzetet teremti újjá; áttételesen persze, mert itt az ördög az Edző, Faust pedig a távfutó, akinek nem örök ifjúságot, hanem sikert (bocsánat: Sikert!) ígér az istentelen. Pénzt, világhírt, reklámot, őrjöngő híveket – ha lemond mindenről: szabad időről, szórakozásról, szerelemről. És vállalja a versenysportoló spártai életmódját. De minek is mondjam tovább a story-t, hiszen minden sztori banális, minden áttétel parlagi, ha nincs megmódolva. A sportolókra a sikerélmény hiányában tengődők amúgy is éppen elég átkot szórnak; miért is dicsérném hát Glanville regényét, amiért oly értőn föltárja a sportsiker mechanizmusát? Ügyes újságírók már rég szerteharangozták, hogyan gyártják a bajnokokat.
LÁSSUK TEHÁT a megmódolást (a tárgy művészi alakítását). Ez egyébként Gaál Gábor műszava volt. Mert szólhatunk bármi tárgyról, ha lomposan szólunk, mintha meg se pisszentünk volna. Egyetlen bekezdést idézek csupán: „Lebukás, de csak ennyi: lebukás. Ha akarod, feljössz. Minden csaszi a lebukásokból tanul. A nagy csaszi ettől lesz menő fej; akár a gyermek, aki attól tanul meg járni, hogy orra bukik; és a madár is attól tanul meg repülni, hogy a szárnyai még gyöngék. Nyugi, öregem, dicsőségesen vesztettél. Vesztettél, testvér, de úgy, hogy mindenki tudja már, te vagy a nagy futó, aki mindenre képes, de nemcsak nagy futó vagy, hanem az a tag, aki akkor győz, amikor érdemes. Néhány év múlva te leszel az, ki mindenkit lekörözöl; lelked és tested is erre vár.”
MI ITT A MI hagyományaink törvényei szerint igyekszünk tisztességesen fogalmazni. Érdekes, mennyire oldottan írnak az angolok, a beszélt nyelvet oly módon oltva bele az irodalmiba, hogy semmi baja sem esik a tisztes irodalmiságnak. Brecht az angol költői nyelvről mondotta, hogy játékossága és oldottsága minden költő paradicsoma lehetne. Nos, prózájuk is ilyen fölszabadultan kifejező. A megmódolás lényege náluk éppen az, hogy a mindennapit elegyítik a klasszikummal, a múlót a maradandóval, a korszerűen sajátost az egyetemessel. Milyen furcsa, hogy akiket vaskalaposan hagyománytisztelőknek tartunk, oly vájtfülűek, amidőn kortársaik kérdéseit megértendő és kifejezendő, mindenek előtt azok nyelvét tanulják meg.
Megjelent a Hét II. évfolyama 26. számában, 1971. június 25-én.
