MEGISMERNI A KÖLTŐKET, vagy meghódítani azt a reményt és lehetőséget – folytatom múlt heti feljegyzéseimet –, hogy fölfedezhessük őket, mindez nyilvánvalóan nem függ egyszerűen, gépiesen a társadalmi viszonyoktól. Naiv illúzió itt oksági összefüggéseket feltételezni. Egy kedves barátom elküldte Hermann István könyvét (A giccs, Kossuth Könyvkiadó, 1971), amelynek a Valóságban megjelent egyik fejezetéről már szó esett a múltkoriban. Egy másik fejezetben a szerző Broch-ot idézi: „Tulajdonképpen nem a művészetről, hanem egy meghatározott életmagatartásról beszélek. Giccs ugyanis nem keletkezhetne, nem létezhetne, ha nem lenne giccsember, aki a giccset szereti (…), akinek szüksége van ilyen hazugság- és szépítő tükörre, hogy ebben ismerje meg magát és bizonyos mértékig jókora élvezettel forduljon a giccs hazugságai felé.” Nos, láttuk, hogy a giccs társadalmi produktum, s így nyilvánvalóan az a giccsember is. Ő az, aki a lírát, a költészetet kizárólag illúziók, érzelgősségek, az idilli boldogság vagy a szívfacsaró boldogtalanság, a végzetesen szerencsés vagy balszerencsés szerelem csengő-bongó rímekbe szedett leltáraként hajlandó elfogadni, a való igazságból fakadó költői szépséget pedig undorodva elveti. Így lesz a boldogságból siker, a szenvedésből szenvelgés, a reményből hit vagyis vallás, a harcból konvencionális táncjáték, a nyomorból részvétet parancsoló tisztes szegénység, a gondolat igazságából elcsépelt közhely stb., stb.
MIT KEZDJEN MOST MÁR a giccsember – hogy visszatérjünk Alyn cikkéhez – egy olyan Frénaud-verssel, amelynek már a címe is azt mondja, Nincsen mennyország? Vagy Michaux költészetével, mely tragikus életérzésével ellentmond az ő derűt igénylő és mindenütt napfényes reményeket illuzionáló tudatvilágának? René Char vagy Saint-John Perse nem mond semmit a giccsembernek, mert bonyolult életszemléletükben nem lel rá arra a kézenfekvő ok-okozati viszonyra, amelyre – H. I. igen helyes megjegyzése szerint – a giccsember redukálja a világot. (Egyébként igen találó és szellemes az a megjegyzése, miszerint a giccsember logikája se nem deduktív, se nem induktív, hanem reduktív.) Továbbá a giccsember ezt a költészetet, vagyis magát a költészetet nem tartja érdekesnek, számára ugyanis az érdekesség a művészetet meghatározó legfőbb kategória, összetévesztvén az objektív érdekességet a sikerrel, vagyis azzal, ami neki tetszik, aminek nála sikere van. (Így válhat a bestseller, a sikerkönyv az érték fokmérőjévé, ha nem is a kritikusok szemében, ám a giccsember nem a könyvkritikusokra, hanem a könyvpiaci sikerlajstromokra figyelmez.)
A MODERN KÖLTÉSZETET (nem a franciát kizárólag) éppen a giccsembertől – vagyis a polgártól, a nyárspolgári tudat- és érzésvilágtól – való menekülés, a későbbi avantgarde-költészetet pedig az ellene való tiltakozás jellemzi. Persze a menekülés, tiltakozás, lázadás, polgárbosszantás költői magatartás-formái nem kristálytisztán jelentkeznek, hanem egymásba átcsapva, elegyesen. (Ezeket a magatartásformákat a forradalmi haladja meg, mely a giccsember és világa, a giccsembert szülő világ elleni harcot vállalja.) A folyamat közismert, a belőle fakadó válság nem kevésbé. De mégis ki kell mindannyiszor mondani, valahányszor csak erre alkalom adódik: ami az osztálytársadalmak előtt maga a kultúra volt (a költészet), az ma az iparilag legfejlettebb, s elnyomásra (értsd: kizsákmányolásra) épülő társadalomban – mintegy elveszíti funkcióját.
JOBBAN MONDVA a válság lényege: amott a költészet az elité, a giccs viszont a tömegé. (Ezt az ellentmondást – amint erre már fentebb utaltam – a forradalmi költészet hidalhatja át.) A „tömeget” ráháramlítják a giccsre, az elitet pedig ezzel a tömeg fölé helyezik. (Mindez természetesen nem csupán költészeti vonatkozásban érvényes.) Befejezésül: ha a giccsemberek rálelnek illúzióikra a giccsben, a közöttük élő költők illúziója az értők hozzáértésének feltételezése, öngyilkos gondolat: a költészet a kiválasztottaké, a tömegeken innen valóké és túlnaniaké. Ez pedig nem egyéb, mint szellemi fajelmélet. Mégis érteni kell a költőt: meghal, ha nem szeretik. Az a társadalom meghal, amelyik nem szereti, s amaz élni fog, amelyiknek szüksége van rá. A költő és a költészet esetében a szükség és a szeretet dialektikája az új emberi létezésmód egyik, ha nem is alapvető, de meghatározó feltétele.
Megjelent A Hét II. évfolyama 22. számában, 1971. május 28-án.
