„POÉSIE 71” címen a Monde irodalmi melléklete négy oldalt szentel a mai francia költészet helyzetének számbavételére. A vádirattal fölérő terjedelmes szociográfiái tanulmányt a mai francia költészet közállapotáról Marc Alyn írta; kissé hangzatos és harang-félreverő cím alatt indítva haragvóan hömpölygő sorait: „Egy ország, mely nem ismeri költőit”. De tüstént Baudelaire-t idézi: „Franciaország irtózik a költészettől”. (Idézzük mi is Csokonait? „Az is bolond…”) A költőknek hinni kell, ha a költészet dolgairól szólnak, hiszen ha egyébhez nem is, de a költészethez alighanem értenek, és sorsuk fölismerésében sem éppen illetéktelenek.
ÁM HINNÜNK KELL mindenek előtt a tényeknek. Alyn pontos adatokkal szolgál. Többezer verseskönyv jelenik meg évente Franciaországban, átlagos példányszámuk 300 (háromszáz). Néhány tucatra tehető azonban azoknak a verseskönyveknek a száma, melyek nem a szerző kiadásában (és nyilván költségén) jelennek meg. A verseskönyvek döntő többsége nem kerül könyvárusi forgalomba, nem kerül az irodalomkritika asztalára. A kiadók mindenek előtt a ráfizetéssel indokolják elzárkózásukat. Legtöbbjük nem vállalja a szorongató haszonversenyben, hogy egy verseskönyv összes példányait ne néhány hónap alatt, hanem néhány év alatt adja el. A nagy haszonkulccsal dolgozó Presses de la Cité egyáltalán nem ad ki verseskönyvet. A Grasset hatot évente. A Flammarion tavaly egyet adott ki. Már a költők kiadója, a híres Seghers is elzárkózik a kortárs költészettől. A Denoél, a Laffont és az Albin Michel néhanapján hajlandó kiadni házi regényíróinak verseskönyveit is. A Seuil még vállalja néhány, az avantgarde-hoz tartozó költő könyvének költségeit. A Mercure de France szintén áldoz valamit a kö ltészet oltárán. Kivétel a Gallimard, mely továbbra is rendszeresen jelenteti meg költészeti sorozatait, többek között a népszerű verses zsebkönyveket.
EZ HÁT A HELYZET, a pontos szociográfiai látlelet. Hozzá tartozik még a költészeti folyóiratok szapora halála, a lapok, napilapok költészeti, kritikai rovatainak ijesztő gyérülése, a rádió és a televízió költészet iránti érdektelensége. Vajon miféle köztudat lappang e tények mögött? Alyn szerint a franciák nem tudnak mit kezdeni a költővel, hiszen nem tudják, hová visz az útja: „az akadémiai bársonyszékbe vagy a kórházba”. E fura szerzet „művész, de nincs műterme, író, de nincsenek olvasói, színész, de színpad nélkül”. (Egyszóval mihaszna, akinek nincs meghatározható helye a társadalomban.) Vajon nem túl szellemes-e Alyn gondolatfutama ahhoz, hogy igaz is legyen? Néhány személyes tapasztalat, beszélgetések Frénaud-val, Rousselot-val, Guillevic-kel arra késztetnek, hogy ne csak mosolyogjak az imént idézett sorokat olvasván, de fölérezzem igazuk keserűségét is. Így hát szentenciózus szigora ellenére is egyet kell értenünk Alyn szavaival: „A kérdés lényege: miként magyarázható, hogy Franciaország (melynek nemzetközi tekintélyét döntő mértékben a kortárs művészet biztosítja) képtelennek bizonyul megoldást találni arra, hogy nyelvének legjobb művészei tisztes körülmények között dolgozhassanak és közölhessék műveiket?”
EGY PONTOSAN MEGFOGALMAZOTT kérdés nyilván sokkal értékesebb, mint több megközelítően pontos válasz, de, gondolom, szigorú szerzőnk is tudja, hogy amit e pontos kérdést követően szinte válaszként javasol, jelesen állami támogatást („mely nem lenne többé-kevésbé álcázott alamizsna, hanem befektetés”), nem is olyan egyszerű megoldás (mert hiszen minden válasz a megoldás magvát kell hogy tartalmazza): külön s fokos tanulmányban kellene fölsorolni a viszonyok és tényezők egész szövevényét, mely a költészet helyzetének változásához vezet a társadalomban, s így idővel a köztudatban is, vagyis az olvasó tudatában. Amikor a költő által termelt szellemi javak a társadalom objektív működési törvényei szerint haszon híján valókból hasznossá válnak, egyenértékűek a termelt anyagi javakkal, s a köztudat ilyenekként értékeli őket, ama bizonyos állami segély valóban nem alamizsna, hanem egy reális társadalmi tudati helyzet gyakorlati kifejeződése. Ekkor ismeri meg egy ország költőit. De legalábbis minden reménye és lehetősége megvan arra, hogy fölfedezze őket.
Megjelent A Hét II. évfolyama 21. számában, 1971. május 21-én.
