JERZY GROTOWSKI nem szépíró, így hát nem tartozna a „rovatomhoz”. Bocsánatot is kérek a színházi elméletben jártas kartársaimtól, hogy felségvizeikre merészkedem. Ám Grotowski összegyűjtött cikkeit és interjúit olvasván (Dasarme Theater, Friedrich Verlag, Hannover), színházi elképzeléseinek, elméleteinek és leírt (rajzokkal és fényképekkel gazdagon dokumentált) gyakorlatának ihletett újszerűsége az újítás (és a kísérlet) általánosabb kérdéseit, jelenségeit és tüneteit juttatta óhatatlanul eszembe, s ez már korántsem színházi ügy. A lengyel művész (akinek könyve elé Peter Brook írt előszót) elmélete nem teljesen ismeretlen számunkra. Grotowski abból indul ki, hogy a film és a tévé korában meg kell keresni azt a sajátos mozzanatsort, mondhatnák esztétikai különösséget, amit a színház nyújtani tud. Grotowski szerint immár előítélet, hogy a színház számos művészet és művészi eszköz – az irodalom, a képzőművészet, az építészet, a világítás, az előadóművészet – egy rendező által megteremtett szintézise. Az effajta színházat nevezi ő „gazdagnak”, s legyintve szól azokról a törekvésekről, amelyekkel a színházat tovább akarják „gazdagítani” (vetítés, zajkulisszák hangszalagról stb.).
A SZEGÉNY SZÍNHÁZ lényege ezzel szemben maga a színész. Grotowski wroclavi „laboratóriumában” lemond a díszletről, a sminkről, a világításról, a barokk-színház színpadáról is, a színteret és a nézőteret az előadás jellegétől függően mindig másként alakítja. A szöveg még korántsem előadás, azzá csak a színész által válik, de a színésznek eszközök híján, eszközszegénységében kizárólag a maga természetes fizikai-pszichikai képességei révén áll módjában színházat teremteni. Már most könnyen feltételezhető, hogy Grotowski színházában milyen képességekkel kell rendelkeznie a színésznek… Az csak természetes, hogy ez a színházi mágus, akit meghívott vendégrendezni a Royal Shakespeare Company s akinek elméletei és eredményei a világ legnagyobb színházi szakembereit legalább is meggondolkoztatták, elvileg és színháztörténetileg széleskörűen megalapozza újításának minden vonatkozását. S az pedig törvényszerű, hogy újítás a hagyományok újjáértékelésére alapszik, ősiekre és újabbakra, vagyis hogy új, az eddigiektől elütő szintézisre törekszik. De minden elvi fejtegetésen túl –az érvek tűzijátékával az álújítók is visszaélnek – újításának hitelességéért mindenek előtt az szavatol, hogy a munkára épül.
FÉNYKÉPEK, RAJZOK, ELŐADÁSOKrendezői naplói bizonyítják, hogy a „szegényszínház” produkciói évekig tartó verejtékes munka eredményei. A színészek évekig, szinte spártai fegyelemmel, olykor nyaktörő torna-akrobatikai gyakorlatok révén fejlesztik fizikai képességeiket. Külön gond a hangkultúra elsajátítása, mely más, mint az énektudás vagy a beszédtechnika, amire természetesen szintén van gondjuk. A wroclavi laboratórium színészei ugyanakkor tüzetesen tanulmányozzák a lélektant, az antropológiát, a művelődéstörténetet. Hosszú éveken át (és állandó gyakorlatozással, akár a zenei előadóművészek) fejlesztik magukban azt a lelki-fizikai képességet, mely hozzásegíti őket a transzhoz hasonló állapothoz, melyben a színészi kifejezőképesség eléri a maximumát, a teljes közlés-kapcsolat lehetőségét a nézővel… Folytathatnám, de talán ennyi is elég ahhoz, hogy érzékeltessem, Grotowski színháza valóban laboratórium, nem a hevenyészés (leleményes improvizáció) vagy a spontaneitás kábulatának (happening) a színháza, hanem a munkáé.
S AZÉRT HANGSÚLYOZOM ezt oly nyomatékosan, mert napjainkban gyanúsan burjánzik a bohóckodó polgár-fricskázás, mely mögött ott ásít a tartalmatlanság és a pénzéhség, a légből kapott trükkök műalkotássá és művészetté álcázása, a szemkápráztató bűvészkedések harsány és ricsajos változatainak egész sora. Rest és munkakerülő, de ügyesen ravasz elmék dugáruját kísérletként és újításként forgalmazzák, és ezzel a járatlan és jóhiszemű lelkeket előbb megijesztik, hogy azután elidegenítsék az igazi újításoktól és kísérletektől, magától a művészettől. S még utánzóik is akadnak: ezek azután a vérbeli csirkefogók, mert kétszeresen is munkakerülők.
Megjelent A Hét II. évfolyama 18. számában, 1971. április 30-án.
