VILÁGSIKER, milliós példányszám, fordítások tucatja, teltházakat vonzó film, hangos sajtóviták, a „szakma” szigorúan nemleges verdiktje, de az olvasók hűséges rajongása – röviden ez az amerikai Erich Segal Love Storyjának története. Sikerkönyvek mindig is voltak, mindig is lesznek, szerzőik rekordidejű tündöklésével csak bukásuk, az eltűnésük rekordja vetekszik. A siker boszorkánykonyhájában rég nem aranycsinálók keresik a titkot, de piackutatók, reklámfőnökök, menedzserek, kereskedők és kalmárkodásra hajlamos kritikusok biztos módszerrel futtatnak és megröptetnek fogyasztásra alkalmas műveket, divatokat. Régi mese, szót se érdemelne, ha mindannyiszor nem akadnának túlbuzgó vagy talán csak naiv elmék, akik esztétikailag is aládúcolni kívánják az efféle jelenségeket.
MOST IS AKAD olyan eszmefuttatás, amely a Love Story sikerében, „a jelenkori ízlés mutációit” véli felfedezni, jelesen azt a visszahatást észleli az olvasóban, amelyet az epikai vérbőségében megapadt, mesélőkedvében kedélytelenné vált huszadik századi regény váltott ki. Az észlelet vonzó és tetszetős, de ha irodalomtörténeti tényekből indulunk ki, fölöttébb vitatható. Hiszen századunk regényirodalma korántsem fordult el egyértelműen és főként nem egészében az elbeszélt (vagy elmesélt) történetepikai építkezésmódjától; Joyce, Kafka, Svevo, Musil, a francia „új regény”, a beatnik hallucinációs epika, a nyugatnémet collage-technika századunk regényirodalmának egyik (változatokban gazdag) vonulatát jelentik; mellettük és velük együtt modern és e századi Roger Martin du Gard, Thomas Mann, Alberto Moravia és Günter Grass, nem szólva a szocialista irodalmakról, hogy most csak olyan szerzőket idézzek, mint Solohov, Bábel vagy Bulgakov. És mivel a Love Story döntő sikere mégis Amerikában volt, nos, az amerikai regényirodalom éppenséggel nem szűkölködik e században vérbő elbeszélőkben, hogy hirtelenjében csak Dreiserre, Faulknerre, Hemingwayre, Steinbeckre, a fiatalabbak közül Salingerre, Bellowra, Malamudra hivatkozzam.
A LOVE STORY sikere éppen fordítva, azt bizonyítja, hogy az irodalmi ízlésükben is manipulált, fogyasztási föltétel és reflexek szerint vásárló (ergo olvasó) amerikai olvasók ízlésében nem történt változás (s így nyilván „mutáció” sem). Továbbra is a giccset pártolják, mert – mondjuk ki: a király meztelen! – Segal könyve épületes giccs, semmitmondó szakmánymunka, noha a szerző nem balog fércelő, hanem művelt úriszabó, aki tudja és érti a divatot. A turpiság, amire a giccs-ember lépremegy, hogy Segal jó érzékkel nem a krimi sémájára építi a semmitmondását, hanem érzelmekre, nem az erőszakot heroizálja, hanem a végzetes szerelmet, éppúgy kiszakítva a történelmi-emberi összefüggésrendszerből, mint az erőszak bajnokait a krimiszerzők. A nyárspolgári illúziók régebbi, divatjamúlt fűszerektől mentes újratálalása nem a korízlés mutációit jelzi, hanem a könyvfogyasztási-ipar alkalmazkodókészségét, kereskedelmi szellemének rugalmasságát. Oliver és Jennifer története ugyanis a riadt és tanácstalan kispolgári közérzetet igyekszik csillapítani, mely a társadalom és egyén, érzelem és etikum, emberi kötelesség és érzelmi teljesség összefüggéseiben képtelen számára logikus összefüggéseket lelni, és ezért az összefüggően egész élet valamely részletét, mozzanatát illuzionálja központivá és mindent meghatározóvá. Az igaz, hogy Segal tud írni, de ideje tudomásul venni, hogy századunkban a giccset is jó írók írják. Másként hogyan lehetne eladni?
Megjelent A Hét II. évfolyama 30. számában 1971. július 23-án.
