MÚLT HETI feljegyzéseimben már-már nevén neveztem egy jelenséget, amelynek újszerű, új formájú változatokban való elterjedtsége nyilvánvaló: a giccsről van szó. Hogy kissé tüzetesebben körülnézzünk háza táján, arra most egy kitűnő tanulmány is ösztökél, amit Hermann István írt a Valóságban (1971/3) A giccs genézise címen. A fogalom maga, mint tudjuk, a német Kitsch szóból ered, mely valószínűleg az angol sketch-ből származik, ami magyarul vázlatot jelent. Az nyilván etimológiai érdekesség csupán, hogy a szó a múltszázad hetvenes éveiben született a müncheni festészeti akadémizmus idején, és eredetileg az akadémikus befejezettség, lekerekítettség és pontosság jegyében bélyegezte meg az odavetett, hevenyészett,vázlatos alkotást. Nyilván mint értéktelent. A giccset, ma is, mi is (már akik felismerjük) mindenekelőtt értéktelen műnek tartjuk. Hermann azonban e láthatóan nagyobb munkájának ebben a részletében nem foglalkozik a fogalom mai jelentéskörével, hanem a giccsnek mint jelenségnek a megszületésével.
FEJTEGETÉSEI SORÁN abból indul ki – Lukácsot idézve –, hogy a giccs hazugság. „Néha nagyon jó, a művészettől kölcsönzött technikával megalkotott – írja Hermann István –, néha pedig legelemibb rajztudásnak vagy íráskészségnek stb. is fittyet hányva „megszült” alkotás, mely természetszerűleg hazug”. Szerzőnk választóvonalat húzva mindenfajta szennyirodalom és álművészet között, azt állítván, hogy a giccs az álművészet egyik speciális fajtája. „A fércmű a tehetségtelenség és hamis esztétikai mértékek és elképzelések eredménye. A giccs nagyon is reális, az esztétikumot kiforgató esztétikai mérlegelés eredménye. Alapja az a pszichológia, amely a legszélesebb olvasóközönségre támaszkodik…” Történetileg a polgári forradalom által megindított változások, a hűbéri szorítottságokat szétvető polgári felszabadulás teremti meg a giccs születésének lehetőségét. Hozzátenném: amilyen mértékben a polgári szabadságjogok illúzióvá váltak, olyan mértékben született meg annak a szüksége, hogy ezeket az illúziókat valóságként ábrázolja a művészi alkotás. Hermann igen szellemes megállapítása a kérdés történeti megértésének kulcsa: „Attól a pillanattól kezdve lehetséges giccs, amikor minden katona zsebében hordhatja a marsallbotot. Ebben az értelem ben teremtette meg Napóleon a giccset. Amíg nincs meg mindenkinek a formális lehetősége arra, hogy ő legyen a császár, Franciaországban vagy bárhol a világon, addig nem létezhet giccs”. Ezt a formális lehetőséget – teszem ismét hozzá – hazudja reális lehetőséggé a giccs. És itt elégíti ki a giccs a polgár illúziószükségletét, hiszen ő ilyennek látja a világot, ilyennek kívánja látni, a hazugságot (saját illúzióit világa formális lehetőségeiről) azonosítja az igazsággal (világa lényeges, törvényszerű lehetőségeivel).
A GICCS-IRODALOM maiglan is legelterjedtebb két modellje közül az egyik továbbra is a Napóleon-illúzióra épül: az egyén korlátlanul szabad fejlődés-útjának (pályájának, karrierjének) ábrázolása, a minden társadalmi korlátot legyőző egyén heroizálása. A másik modell az egyén érzelmi szabadságának heroizálása, illetve a be nem teljesülő érzelmek okán szenvedő egyén heroizálása. Az egyik modell a társadalmi boldogulást, a másik az érzelmi boldogságot emeli ki valóságos (s így többek között társadalmi) összefüggéseiből és hazudja át a polgári illúziók összefüggései közé. Kérdés ezek után, hogy az amerikai sémájú krimi hőse, az úgynevezett „superman”, aki lehet bár seriff, póruljárt tehenészlegény, űrkutató, rendőrnyomozó, elrabolt kedvesét kereső, látszatra ügyefogyott banktisztviselő, akinek az igazságot kiderítendő vagy megvédendő minden sikerül, s e siker kizálólag egyéni képességeitől függ, e hősök egész hada vajon nem annak az „érzelmi, gondolati és társadalmi napóleonizmusnak” a kései utóda, akinek őseiről Hermann beszél? A polgári illúziók lényege továbbra is a napóleonizmus, a self-made man-nek újkori, amerikai változata. Ha a mai giccsregény nem a cipőpucolóból milliomossá. emelkedő életútat heroizálja elsősorban mint lehetőséget, hanem az igazság bajnokainak hason-mechanizmusára épülő életútját, ez csupán annyit jelent, hogy a polgári illúziók koronként új formát öltenek. A giccslényegén nem változtat semmit az, hogy milyen illúzióképleteket hazudik valósággá.
HA JÓL MEGGONDOLJUK, Antonioni a Nagyításban éppen az ellen a polgári illúzió ellen hadakozik, amelyet a giccs valósággá igyekszik misztifikálni. Fényképésze az adott társadalmi viszonyok között képtelen egy gyilkosságot bebizonyítani, noha kezében a megfellebbezhetetlen bizonyítékok… A giccs – ezért én a Maigret-sorozatot is a giccsirodalomhoz sorolom – viszont azt bizonyítja unos-untalan, hogy a nyomozó bátorsága, intelligenciája az egyetlen feltétele az igazság földerítésének. Jellemző egyben, hogy a giccs az igazságért való harcot szinte kizárólag a bűnügy területére szorítkoztatja, mintha a társadalmi lét egyéb területén az egyént nem érhetné igazságtalanság, mintha hősi alkatra, odaadásra, emberi szolidaritásérzésre csak a bűntetőtörvénykönyv szerinti bűnözők elleni harcban lenne szükség. A hazugság itt nyilván megkétszereződik, az illúziók egész rendszerét tükrözi.
JÓVAL TÚLKALANDOZTAM Hermann István tanulmányrészletének tárgykörén. Okkal tettem, hiszen úgy érzem, a giccset mi magunk is néha összetévesztjük a fércművei, az érzelgős semmitmondással és egy ideje hajlandók vagyunk kikapcsolódási szükségleteinkre hivatkozva, néha szabadkozva bár, de elfogyasztani. Nehéz lenne hirtelenjében bizonyítani,hogy efféle hajlandóságaink eszményeinktől idegentudat-tartalmakban is gyökereznek, gyökerezhetnek, hiszen ezek el nem tűnését az össztársadalmi tudatból senki se tagadja. Eltűnésük hosszú időt igényel, de egyben küzdelmet is feltételez. A türelmetlenség itt is rossz tanácsadó, egyfajta esztétikai voluntarizmus az ízlésalakításban sem vezet semmi jóra. De a tétlenség is káros… Ám ha tétlenek ugyancsak nem vagyunk az ízlés-nevelés terén sem, egyfajta restséget mégis tapasztalhatunk. Mert ha igaz is, hogy a kispolgári tudattartalmak a legszívósabban talán az ízlésben gyökereznek meg, nem hinném, hogy irodalomtanításunk, művészetoktatásunk a legkorszerűbb eszközökkel istápolja az ízlésformálás folyamatát, hogy közművelődésünk számot vet az e téren ráháruló óriási felelősséggel stb. stb.
ÉS SZÓT SE SZÓLOTTAM MÉG a művészeti giccs-ről, amelynek sajátos genézisével elterjedtségével, újabb változataival valójában a képzőművészet szakembereinek illene vitát serkentően foglalkozni. Talán tévedek, de mintha szomszédainknál a giccs ügyesebben álcázná magát, mint az irodalomban.
Megjelent A Hét II. évfolyama 17. számában 1971. április 24-én.
