A DEUTSCHE TASCHENBUCH VEREIN, a legnagyobb nyugatnémet zsebkönyv-kiadó konszern (kiadványainak százezres sorozatai átlagosnak tekinthetők) nemrég megjelentette kétnyelvű kiadásban a hírhedt Beatles-együttes dalainak szövegeit. A Beatles-Songbook (Beatles-daloskönyv) a lemezek százmilliós rekordjai mögött kullogva ugyan, maga is tömegméretekben terjed. Ami eleddig pusztán zenei igényt elégített ki, az íme, most olvasmányigényt is kielégítendő jelentkezik a piacon. Biztosak lehetünk benne, hogy valóságos igényről van szó; nincs az a bolond tőkés, aki százezres példányszámban nyomtasson könyvet az előzetes piackutatás hasznot szavatoló adatai híján.
A LOVAGGÁ ÜTÖTT zenélő négyes, amely egy időben több valutát szerzett az angol külkereskedelem számára, mint a brit repülőgép-ipar, nem pusztán szimatos menedzserek által leleményesen összehozott és reklámhadjáratok stratégiája szerint fölfújt együttes volt. A négy tehetséges fickó szakított a szirupos slágerrel, sokat tanult a néger dzsessz-zenétől, felhasználta az angol városi folklór zenei elemeit, és a szórakoztató, kommersz-muzsika valóban igényes válfaját teremtette meg. Hogy az egészből divat, mítosz, fogyasztási hisztéria és zsíros üzlet kerekedett, ez egyelőre más lapra tartozik. Vagy mégse? Egy mozzanat erejéig megállhatunk; az együttes felbomlott. Az egykori négy liverpooli szegénylegényből négy milliomos lett, négy megcsömörlött, egymásra acsarkodó sztár, akik egy darabig még vállalták a siker-lélektan szerint kötelező mosolyt, majd levetették világszerte divatot diktáló maskarájukat, megnyiratkoztak, összevesztek, szétszéledtek. Egy legendával kevesebb? Tehát egy bizonyossággal több. Egyikük-másikuk kijelentette: nem ezt akartuk! Tehetik, mondhatná bárki legyintve, hiszen tele a zsebük. De hiszen éppen erről van szó: ami valóban érték volt muzsikájukban, éppen azt változtatta törvényszerűen áruvá a fogyasztási társadalom gépezete. Megvásárolta és ezek után, immár a profit törvényei szerint, arra kényszerítette őket, hogy a fogyasztási igényekre figyelmezve (mindig újat, mást, fogyasztásra-ingerlőt produkálni!) lemondjanak saját értékeikről. Más kérdés, hogy ők ezt egy idő után már nem vállalták, s hogy üzleti számításból tették-e vagy művészi becsvágyból. A lényeg az, hogy vállalják helyettük mások, az üzlet megy tovább.
DALOSKÖNYVÜKET FORGATVA (szövegeiket maguk írták), újból felfigyelek arra, ami már lemezeiket hallgatván is megragadott: a szókimondás, a nyelvi frisseség, a humor. Nem afféle csámpás szeretlek-temetlek féle szövegek ezek, amilyenek nálunkfelé divatoznak. Szellemes életképek az angol mindennapokból ellesve, a nagyvárosi ellentmondásos életérzésről szólnak, a szabadságvágyról, egy falusi reggel kakaskukorékolástól harsogó szépségeiről, a háború borzalmairól, no meg persze, a szerelemről, de minden érzelgősség híján, vidoran és gunyorosan. S mindezt oldottan, a köznyelv fordulatosságával, ízesen. Miért csodálkozom hát, hogy szövegeik külön is forgalmazhatók, olvasmányigényt is kielégítenek? Hiszen van bennük báj és csín és fiatalos vidámság, őszinteség és emberközelség, még ízlés is. Nem is szólva arról, hogy olvasottságukhoz döntően hozzájárul a dalok elterjedtsége, a dudorászó joggal igényli, hogy kedvenc dalainak szövegét megismerhesse.
NEM CSODÁLKOZOM, inkább szomorúan állapítom meg, hogy ezek a szövegek éppen azért terjeszthetők milliós példány számban, mert helyettesítenek valamit. Jelesen: a költészetet. A népdalt és a műköltészetet egyaránt. Mert bármennyire is tetszetősek és formásak is ezek a rímelő sorok, hiányzik belőlük az az egyedi és semmivel sem helyettesíthető eszméltető borzongás, amely az emberi érzékenység és a valóság összeütközéséből költészet formájában megszületik. Mert értem én, hogy a liverpooli srác szabadságvágyára nem Shelley ódáiban, szerelmes vágyódására nem Keats szonettjeiben talál visszhangot. (Bár gyógyíthatatlan naivságomban még mindig hiszem, hogy a költészet iránti érzékenység műveltség útján általánosan fejleszthető.) De hiszen a liverpooli srácban is megvan a költészet iránti igény, és éppen műveltsége híján elégíti ki ezt az igényt a Beatles-ek szövege. Ám mi lenne, ha a jelenkori költő is figyelmezne erre az igényre, ha megtalálná azt a korszerű nyelvet, amelyen kortársaival szóba állhatna? Persze, céltalan az efféle kérdés, amidőn tudjuk, hogy a Beatles-ek világában a költők jó része elment keresztrejtvény-szerkesztőnek; az űrt pótlandó tündökölnek és válnak füstté többé vagy kevésbé tehetséges művészek, akiknek áruját úgy fogyasztják, mint bármely divatos portékát.
Megjelent A Hét II. évfolyama 16. számában, 1971. április 16-án.