AZ ELIDEGENEDÉS – futó heti jegyzeteimben is szó esett erről – ma divatos portékává vált a végveszélyekkel kereskedők kezében. Dérynél természetesen nyomára se lelünk az efféle Kafka-higításoknak. Nála az elidegenedés ábrázolása nem kibúvó az emberség vállalása elől, a fölbomlott emberi személyiség boncolása nem ürügy a naturalista böllérkedésre, ellenkezőleg: alkalom az emberség eszményének, az emberi személyiség megmentése lehetőségének hirdetésére. Déry üzenete persze „vízalatti áramlatként” fut a mű fölszíni síkja alatt, nem tételes szózat; noha a Képzelt riport egy amerikai pop-fesztiválról (Kortárs, 1971. 1 – 2.) utolsó oldalain nem átallja hőseivel közvetlen tanulságként is kimondatni (igaz, a próféták kínok köveit görgető nyelvezetét és látomásait parafrazálva) mindazt, amit eladdig ábrázolt.
A G. A. úr X.-ben valójában a tárgyiasodás, a végletekig fejlesztett szolgáltatási és fogyasztási rendszer züllését vizionálja, a végletekig fejlesztett iparosodás csődjét, mely tökéletességének ellentétébe csap át, a nem-működésbe, mert körülményei között az ember elidegenedik önmagától. Teljesen elszakadva a természettől elveszti saját természetét is. A Képzelt riport… egy jelenkori konkrét jelenséget ragad meg: a menekülést az elidegenedéstől, vagyis annak művi útjait: az idegborzoló, tudatot zsongító popzenefesztiválok százezres tömeghisztériáját a kábítószerek és ajzószerek ködvilágában, a nemi szabadosság szinte vérfertőzéses elfajzásait, az autóőrületből fakadó erkölcsi önfertőzés tüneteit. S mindezekkel együtt ősibb és újabb bűnök egész serege vonul fel életes elevenségben: az erőszak, a gyilkosság, a faji előítélet, a közlésképtelenség, mi több, még a forradalmi cselekvéstől viszolygó doktrinerség is. Az önmagától elidegenedett ember itt úgy menekül ettől a meghasonlottságtól, hogy visszasüllyed a megszerzett emberi természete előtti állapotába.
AZ EGYMÁST KERESŐ két magyar emigráns – s ez az állapot is nyilvánvalóan az elidegenedettség egyik formája –, egyébként férj-feleség kálváriája az agymosó zenétől, kábítószerektől, alkoholtól, benzingőztől, az özönvíz haragjával zuhogó esőtől megrészegült tömegben nyilván jelképes töltetű cselekményszála a „riportnak”; Déry szocialista humanizmusának hordozói ők, akik tragikumukban is az egymásra utaltság, az ember természetes kapcsolatainak szükségességét és lehetőségét példázzák. Egyben azt is, hogy a lehetőség valósággá változtatásához milyen, már-már apokaliptikus akadályokat kell lebírni. Ha a Képzelt riport… olykor Bosch vásznaira emlékeztet, máskor a próféták könyveinek égzengését visszhangozza; tévedés lenne azt hinni, hogy Déry úgymond „sötéten” látja a dolgokat. Tud ő hasonló jelenségekről humoros fölénnyel is szólni, amint azt többek között két nemrég megjelent karcolata is bizonyítja (Knockout mérnök úti kalandjaiból, Élet és Irodalom 1971. 11. sz. ). Mert a hang zengzetén és a kép színezetén túl Déry e „vidám” írásai is azt mondják, hogy az önmagától elidegenedett ember – Knockout úrra ugyanis az jellemző, hogy nincs mit kezdenie szabadidejével, embertársaival, önmagával – a kiszolgáltatott ember; emberség és bárminemű szolgaság pedig egymást kizáró kategóriák.
DÉRY ÍRÁSMŰVÉSZETÉT fölös buzgalom lenne méltatni. Hadd idézzem mégis Illyés Gyulát, aki az Új írás egy ankétjára válaszolva (1971. 3. sz.) azt mondja Déryről, hogy „a legigényesebben írja a magyart”, s hozzáteszi: „szinte Kazinczy derék tartásával”. A Képzelt riport… újra csillogtatja régi erényeit: építkezésének hajlékony pontosságát, stílusának szinte a mértan szabályai szerint működő költőiségét. Újszerű a beszéltetési technika, a párbeszédek egymásba vágott folyondáros monotóniája, sejtelmes kígyózása, mely híven tükrözi a bomlott idegek, kábulatok, mámorok és borzalmak nappalainak és éjszakáinak hangulatát. Bámulatos Déry nyelvi érzékenysége; mondataiban Károli Gáspár szavaival boldog szerelemben együttélnek az argó legfrissebb hajtásai. S a patinás foglalatban a tegnap talált kavics a gyémánt erejével szikrázik.
Megjelent A Hét II. évfolyama 15. számában, 1971. április 9-én.