A MAGYARORSZÁGI FOLYÓIRATOKBAN csak úgy dúslakodhatunk a novellák, elbeszélések sokaságában és sokféleségében, mintegy eleven cáfolataként annak a – nyugaton elterjedt – balhiedelemnek, miszerint az epikának ezek a válfajai immár kihalófélben. Talán onnan e gazdagság, hogy – mint Sükösd Mihály egy vitacikkében állítja (Kritika, 1971. 2. sz.) – a magyar regényírás egykori jó fél századnyi késését „azóta sem hozta be”? S e hiányt – a nagyregényt – pótlandó terem ily káprázatos bőségben a rövidebb lélegzetű, a valóságból kevesebbet az irodalomba átölelő epikai mű? Nincs itt most helye, hogy Sükösddel vitatkozzunk, már csak azért sem, mert ő csupán a nagyregény hiányát bizonyítja, s jómagam tettem hozzá – azt is bizonytalan kérdőjellel –: vajon nincs-e összefüggés e között és az epikai válfajok – s ez immár tagadhatatlan tény – egyensúlyhiánya, de mindenképpen aránytalansága között?
BÁRHOGY IS LENNE, a kisepika e rendhagyó virágzása elgondolkoztató jelenség. Talán korjelenség is: járható utat jelez a kor összvalóságának végtelen és végletes bonyolultságai előtt a – ha nem is válságba jutott, de mindenképpen – visszahőkölő nagyregény egy helyben topogása láttán. Talán – mint Lukács György mondja más összefüggésekre is utalva – előjátéka, nyitánya az elkövetkező szintézisnek, csírája a megszületendő nagyregénynek? Nekifutás vagy erőgyűjtés új szellemi csúcsok beállításához? Mivé robban e felgyülemlett erő az új évtizedben, a század utolsó harmadában – majd meglátjuk.Tény azonban – ha szabad a méltán-méltatlanul böcsmölt sport világából vett kölcsönszóval élnem –, hogy ez a bemelegítés máris remekléssel bizonyítja mintegy törvényszerűségét, átmenetiségében is érvényesülő szükségszerűségét. Déry Tibor kisregényére gondolok: Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról. (Kortárs. 1971. 1-2).
DÉRY TIBORRÓL AZUTÁN irodalomtörténeti bizonyossággal állíthatjuk, hogy a XX. századi magyar nagyregény mestere, s ha tehát a Befejezetlen mondat és a Felelet szerzője a nagyregénytől eltérő epikus válfajt választ, ez önmagában is jelenségként értelmezendő. Jellemző, hogy a címben jelzett riportot Déry maga regényként minősíti, az viszont, hogy én kisregénynek neveztem az imént, lehet, nem több nyelvi automatizmusnál, egy kritikai divatszó gépies odavetésénél. De a címben hirdetett riport és a szerző által megjelölt regény már maga is azt a válfaji keveredést és elegyedést jelzi, ami a jelenkori epikára olyannyira jellemző; s amelynek valóságából a nagyregényről akár a múltba, akár előretekintve álmodozni és sóhajtozni vajon nem egyéb bűbájoló nosztalgiánál?
A MŰ PERSZE – mint mindig – minden esztétikai vitát nem lezárva, hanem megindítva: önmagáért beszél. Déryt a kor összvalóságának legégetőbb, leglényegesebb kérdése izgatja nagy regényeiben és a kisebb epikai válfajokban egyaránt. Annak a lehetősége, hogy az ember ember maradjon adott történelmi korszakokban: a proletariátus elnyomatásának, az ellenforradalom és a legkiélezettebb osztályharc korában s a proletariátus hatalomrajutásának szakaszában. Ennek az –emberi nemünk sorskérdését hordozó – eszmekörnek a sugárzásában íródtak novellái is (az ellentmondások más-más korszakbeli, történelmi helyzetek szerinti vetületeit ábrázolva).
Számára mindig gyötrelmesen világos volt, hogy az ember ember voltának legfőbb ellensége az elidegenedés, egész életműve nem egyéb, mint tiltakozás az elidegenedés ellen. De míg regényeiben a műfaj korszerűen gazdagított, ám lényegében klasszikus szabályai szerint a valóság többirányú mozgását, összefüggéseit, történetsorok és jellemfejlődések buján tenyésző sűrűjét ábrázolta, a valóság egésze fikcióba emelésének igézetében, utóbbi műveiben a rész megragadása a döntő mozzanat, a fikcióba emelésnek abban a tudatában, hogy a rész demonstratívan esztétikai kiemelése az általánosítás hatékonyságát növeli.
Ezért az összvalóság fikcióba emelése helyett a G. A. ú r X.-ben a jövő részletképét festi meg mint az elidegenedés végletes lehetőségét és veszélyét. Ennek sajátos folytatása a Képzelt riport… a jövő részletképeit a jelen részletjelenségeivel helyettesítvén.
S hogy mennyire azonos esztétikai érvénnyel, mint nagy regényeiben, erre még visszatérek.
Megjelent A Hét II. évfolyama 14. számában, 1971. április 2-án.