A PÁRIZSI KOMMÜN – most ünnepeljük századik évfordulóját – nem gyöngyözött ki világra szóló, de még jelentős költőket sem. Ebből a tényből azonban csupán annyit lehet és szükséges elvileg tudomásul venni, hogy e forradalom és a költészet között nincs közvetlen, gépies egyszerűséggel és azonnalisággal működő kapcsolat vagy viszonylat. A párizsi kommün költőinek verseit újraolvasván újfent megértettem, hogy a fölépítmény viszonylagos autonómiája mennyire valóságos folyamat. Néha negatív értelemben is. A harmónia a társadalmat mozgató, előrevivő s ekként az egész társadalmi létet meghatározó tényezők, valamint a szellemiek között sajátos törvények szerint működik.
MEGGONDOLKOZTATÓ PÉLDÁUL, hogy ha a kommün léte nem is szólaltatott meg jelentős költőket, bukása viszont döntően hozzájárult a modern költészet egyik lángelméjének elnémulásához. Rimbaud-ról van szó, aki köztudottan nem volt a kommün költője – noha rokonszenvvel írt róla –, de akinek költői öngyilkosságához a vérbefullasztott forradalom legalább oly jelentős mértékben hozzájárult, mint egyensúly híján lévő idegrendszere. Aki elolvassa Párizs újranépesül című versét, tüstént arra a következtetésre jut, hogy a polgár-gyűlöletnek ezen a költőien izzó fokán túl már nem is lehetséges költői lét; társadalmi valóság és költészet lehetséges egyberímelése itt objektíve kell hogy megszűnjék.
Vagyis: 1.) a költő lemond eszményeiről, mert a valóság megszűnt azok táplálója lenni; 2.) a költő lemond önmagáról. Az ugyanis puszta véletlen, hogy Rimbaud nem lett öngyilkos, hanem elment fegyverkereskedőnek. A költő meghalt, maradt egy hajdani egyéniségével azonos nevű egyén, aki – leveleiből kitűnik – szinte teljesen megfeledkezett arról, hogy valaha verseket írt.
PETŐFI KEDVENC KÖLTŐJÉT, Béranger-t, se a franciák, se más ajkú versolvasók nem tartják különös becsben. Okkal, ugyanis közepes költőként nem is maradhatott meg az utókor állandó szűrőmunkát végző emlékezetében. Mi is csak Petőfi révén ismerjük nevét, de lelkem rajta, hogy egyetlen sorát se tudnák idézni. Sietek is megjegyezni, hogy forradalom és költészet afféle találkozása, mint amilyenről Petőfi esetében beszélhetünk, nem törvényszerű. A szellemi arszlánok újradivatozó finnyáskodásai talán ennek okán is próbálják kipöccenteni oly magabiztos fölénnyel a forradalmi költészetet a szépliteratúra nemes birodalmából. Igyekezetük persze nevetséges. Mi jogon is lenne kiiktatható a meghatározó emberi szenvedélyek közül éppen az, amely a társadalmi lét megváltoztatására törekszik? Miféle esztétikai törvény szabhatná meg emberi szenvedélyeink költészetté nemesedésének rangsorát? Fajfenntartási ösztönünket érzelemmé rangosítottuk, szerelemmé nemesítettük, ám létfenntartási ösztönünk is hasonló folyamat során vált tudatos szenvedéllyé: forradalmisággá. A költői érzékenység egyként rezdül meg emberségünk minden vetületét kifejezendő.
MÁS KÉRDÉS, hogy a költői érzékenység milyen történelmi ütemben képes bizonyos emberi sajátosságokat a remekmű érvényességével megfogalmazni. Ha elgondoljuk viszont, hogy alig száz esztendő alatt a szocialista forradalmi gondolat, eszmény és valóság olyan költőóriásokat teremtett, mint Majakovszkij, József Attila vagy Bertolt Brecht, s hogy körülöttük a tehetségek százai ragyogtak és csillagzanak ma is, azonnal kitetszik, hogy a forradalmiságot a költészet emberi nemünk meghatározó vonásaként fejezi ki, hasonló érzékenységgel, mint a szerelmet vagy mint a természet szépségei iránti ragaszkodásunkat.
Ha divatozó fintorokon túl történetiségében próbáljuk megérteni forradalom és költészet viszonyát, éppen azon illene elmélkednünk, hogy alig egyetlen évszázad alatt a forradalmi elkötelezettség mily jellegzetes módon gazdagította árnyalataiban az emberi önkifejezésnek ama módját, amelyet költészetnek nevezünk.
Megjelent A Hét II. évfolyama 12. számában, 1971. március 19-én.