JÚLIUSBAN LESZ PROUST születésének századik évfordulója. A megemlékezés gondos előkészítésére a Proust-Társaság bizottságot alakított, amelynek elnöke Jacques de Lecretelle akadémikus (ő írt előszót Kuncz A ladár Fekete kolostorának francia kiadásához). Az ünnepségek védnökségét Pompidou köztársasági elnök vállalta. A tervek szerint a College de France júliusban ünnepi emlék-ülésszakot szentel az írónak, amelyre külföldi Proust-szakértőket is meghívnak. A Jacquemart-André múzeumban májusban kiállítás nyílik Marcel Proust Párizsa címmel. Az író szülővárosában, Illiers-Combray-ban tudományos ülésszakot tartanak, amelynek témája: Proust egyetemessége. Az École Normale Supérieure-ben szakosztály létesült Az eltűnt idő nyomában kéziratának tanulmányozására. Az ünneplésből a sajtó és a könyvkiadás sem marad ki; az Europe két különszámot szentel az írónak, a Figaro Littéraire már február elsejei számában Proust-megemlékezéseket, tanulmányokat közöl. A Proust-művek újrakiadása mellett a könyvkiadás sok régebbi és újabb tanulmány, monográfia megjelentetését tervezi. Az immár klasszikussá vált munkák közül kiadják André Maurois Marcel Proust nyomában és Georges Poulet A prousti tér című könyvét, valamint Bibesco hercegnő visszaemlékezéseit.
A NYUGATNÉMET PEN-KÖZPONT antológiát állított össze tagjainak és a szövetséghez nem tartozó íróknak a kiadatlan írásaiból. A kötetben Heinrich Böll, Günter Grass, Siegfried Lenz, Walter Jens mellett mintegy hetven szerző szerepel. Moszkvában megjelent egy tíz kötetre tervezett Lenin-életrajz első kötete. A szerzők napról napra, néha óráról órára ismertetik Lenin életének eseményeit. Az első kötet összeállításához mintegy 300 000 dokumentumot használtak fel. A Belgiumban élő román származású író, Mihail Steriade, a leuveni egyetemen február elején zenés irodalmi estet rendezett, amelynek műsorán román származású francia költők – Anna de Noailles, Tristan Tzara, Héléne Vacaresco, llarie Voronca, Claude Sernet és mások – versei, valamint francia és flamand tolmácsolásban Eminescu-, Bacovia-, Arghezi-, Blaga-költemények szerepeltek. Különben ugyancsak a leuveni egyetemen mutatta be december végén Steriade a román költészet francia nyelvű – szerkesztésében megjelent – antológiáját.
„Ml TAGADÁS – írja egyik neves irodalmárunk –, egy-egy jó krimit szívesen olvasok.” Minden vallomás önértékű s ezért vitathatatlan. Érvekkel nem lehet szembeszállni vele, csakis a magad vallomása kimondásával. Mi tagadás… – hanem mégse! még nem! Mert előbb nézzük csak meg tüzetesebben a fentebb idézett mondatot. Szabatos mondattanilag, ám benső tartásában szabadkozó. Rám kacsint, amidőn egy megbocsátható esendőségről tájékoztat. Hiszen tudjátok – mondja benső formájával –, ilyenek vagyunk, miért is tagadnák?
VÁLLALOM TEHÁT A SZNOBSÁG gyalázatos vádját, és megvallom: nem olvasok szívesen krimit. Nem haragszom senkire, aki szívesen olvassa, nem követelem, hogy a krimit szívesen olvasókat a büntető törvénykönyv alapján el lehessen ítélni. Elidegeníthetetlen szabadságjogaim nevében csak annyit kérek, hogy gyűlölhessem a krimit. S már hallom is: – hiszen én magam mondom – mit kezdek ezek után Poe-val és Hawthorne-nal és természetesen Dosztojevszkijjel? Azután ott van Graham Greene is. Meg annyian mások. Hanem azt is hallom – hiszen ezt is magam is mondom –: nem a mű tárgya határozza meg milyenségét, értékét és jelentőségét, éppenséggel fordított a viszony, ugyanis az esztétikai érték nemesíti meg a mű tárgyát. Nemesíti, vagyis megemeli, föltölti a szépség tartalmaival és meghatározza annak formáival. És ezzel mintegy eltünteti tárgyi mivoltát, tárgyiatlanítja, megfosztja tehát tárgyiasságától, olybá változtatja, hogy megszűnik annak lenni, ami volt. A Karenina Annának is a szerelem a tárgya, a Nem élhetek nélküled című dalnak is az. Csakhogy amíg az egyik emberi nemünk alapvető létkérdéseit nemesíti esztétikai művé e tárgy ürügyén, a másik közli velem, hogy a gyöngébb és erősebb nem vonzódik egymáshoz. Köszönöm szépen. De eddig is tudtam, hogy az asztalnak négy lába van.
A MŰ TÁRGYA mindig a mondandó ürügye.
A művészetben. A csöndélet nem a korsó vagy a kés heroizálása, hanem az emberé, aki még a korsót és a kést is szereti. Malraux regénye Az ember sorsa gyilkossággal kezdődik. Tudjuk, hogy ki a gyilkos és ki az áldozat. Amit nem tudunk – amiért a könyvet elolvassuk –: mi lesz a mondanivalója a szerzőnek. Ám ha a nálunk is oly nagy példányszámban forgalmazott Simenon- és Agatha Christie-regényeket olvasom, egyetlen ügyre kell összpontosítanom: ki a gyilkos? Megvallom, nem érdekel. Ami érdekelne: miért gyilkos az, aki gyilkol? És mindig csak ez: miért szerelmes, forradalmár, kalandor, kártyás vagy lepkegyűjtő az, aki éppen az?!
AKKORA SZNOB azonban nem vagyok, hogy ne tudnám: szórakozni is kell. Csak éppen azt nem hiszem el, hogy a szórakoztató ipar művészet. Tisztelem a keresztrejtvényfejtő szenvedélyét, a halászét és a vadászét is. A szórakozási igények kielégítése társadalmi szükséglet. Turgenyev szenvedélyes vadász volt, nem egy írásának tárgya a vadászat. Műveit azonban végtelenül élvezem én is, aki még sohasem vadásztam. A krimit nem azért gyűlölöm, amiről szól, hanem azért, amiért nem szól semmiről. Ha semmitmondásának fogyasztását társadalmi szükségletként kell fölismernünk, ez nem jelentheti semmiképpen azt, hogy letelepedési joggal is fölruházzuk a művészetek köztársaságában.
Megjelent A Hét II. évfolyama 10. számában, 1971. március 5-én.