A THEATER HEUTE (A mai színház) című valóban rangos nyugatnémet folyóirat évenként kiad egy külön füzetet, amely összegezi az elmúlt színházi évad minden sikerét-gondját-baját. Ráadásként e különszám egy színdarabbal is kedveskedik, mintegy az esztendő legjobb darabjaként tálalván – nyilván – azt a művet, amelyet a szerkesztők a legjellemzőbbnek ítéltek. Nos, az 1970-es évad ínyencfalatja az angol Edward Bond The Pape’s wedding című színműve, amit németre szó szerint fordítanak (A pápa esküvője), de amelyet okvetlenül A császár esküvőjére kell magyarítanunk, ugyanis nyilvánvalóan annak a mikrotársadalmi vezérnek a menyegzőjéről van szó a darabban, akit köznyelvünk manapság „császárnak”, az argó viszont „csaszi“-nak nevez.
Edward Bond ismert szerzőnek számít Nyugaton, számos színműve sikert aratott néhány európai és tengerentúli színpadon, a szóban forgó viszont korai művei közé tartozik, amely eleddig csak Nyugat-Németországban talált megértésre. Röviden: arról van szó, hogy ifjú „csaszink“ elcsap egy lányt a vőlegénye kezéről (és könnyű Katit táncba vinni, hisz hősünk a legjobb krikett-játékos), de azután a mindennapi szürke és őrlő nyomorúság okán a fiatal házasok rosszul élnek, az asszony megcsalja férjét, a férj viszont, aki az asszony helyett munkát vállal a hetvenöt éves Allen szolgájaként, megöli munkaadóját.
TÖBB EZER ÉVE gyilkolnak a színpadon, több ezer éve láthatók a világot jelentő deszkán házasságtörések, családi tragédiák. Ami itt történik tehát, nem „új hullám“ a színpadon, a huszonkét éves Sco és a tizennyolc éves Pat a közismert elidegenedés útját járja végig. Sco gyilkosságának okai is nyilvánvalóak. Igaz, Otelló még féltékeny volt, Woyzeck lázadóan kétségbeesett, amidőn éppen annak életére tört, akitől a boldogságot remélhette volna. Sco viszont nem remél semmit, nem vár semmit, nem bosszul meg semmit. Sco azért gyilkol, mert ez az egyetlen lehetséges érzelmi és társadalmi cselekvési lehetősége. Nem hűtlen feleségén áll bosszút – hiszen nem szereti, hiszen nem is tud szeretni –, de nem is a társadalom ellen lázad. Sajátos öngyilkosság ez, melyet más meggyilkolásával követ el önmaga ellen, korántsem hirdetve, hanem mintegy biológiailag bizonyítva az emberi lét értelmetlenségét – az adott összefüggések között.
Bond azonban – Beckett reménytelenségén és mégis reményre áhítozásán túl – nem pusztán a lét, hanem maga az emberi nem végletes elértéktelenedésének írója. Hősei már alig beszélnek, inkább csak kaffognak, föl-fölböffenő szavaik a létfenntartás és a nemi ösztön néhány szavas tőmondataiba sűrűsödnek. Indulataikat, lelki alviláguk érzelmeit sztereotip trágárságok hordozzák. S mivel már beszélni is alig tudnak, nyilván beszélgetni sem képesek, amit közölnek egymással, azt valójában a gesztusok nyelvén is elmondhatnák. Hátborzongató állatvilág ez, emberi álruhába öltöztetve. Fordított állatmese, amelyben emberi lények az állatok életét példázzák.
Vajon valóban romantikus volt-e Gorkij emberszabású látomása az elesettekről? Vagy amit Bond mutat, oly módon idegen számunkra, mint az a világ, amelyet a górcső vagy a távcső tár föl számunkra?
De talán csak annyit akar mondani, hogy egy pokoli világban ilyenekké válhatunk. Nem elesettek, hanem elsüllyedtek, visszasüllyedtek az őstörténeti állapotokba. Tennünk kell tehát a pokol ellen!
Megjelent A Hét II. évfolyama 11. számában, 1971. március 12-én.