JEAN BOUSSELOT SZELLEMES CIKKBEN mérleget készít a tavalyi francia verstermésről a Nouvelles Littéraires-ben. Már a cím jelzi (Ki a gettóból), hogy szerzőnk optimista (költőről lévén szó s a költészet sorsáról, ez nem túl gyakori jelenség), mi több, beszámolója során megállapítja, hogy a francia költészet döngetni kezdi elszigeteltségének falait. Rousselot a Gallimard-nál és a Seghersnél megjelenő nagy példányszámú sorozatokra hivatkozik s a 70-es termés gazdagságára, amely szerinte a háború utáni évek óta messze a legígéretesebb. Félmondattal elintézi a divatos álkísérletezőket, egy fricskával letudja a „grafikai költészet“ híveit („verseiket látván – mondja – az ember a szemorvosnál érzi magát“), és örömmel veszi számba a „mondandós“ költők verseskönyveit, amelyek élére Frénaud új kötetét helyezi („Emberi hang, nem holmi tollforgatóé, érzik benne a föld és az emberség minden súlya.“) Rousselot nem húzza meg a vészharangot a francia költészet sokágú, kusza lombosodása láttán, mint Pierre Seghers és Alain Bosquet, akik e buja virágzásban a válság bizonyítékát vélik fölfedezni, szerinte: „semmi sem unalmasabb, semmi sem alapozza meg kevésbé a jövőt a művészetben és mindenekelőtt a költészetben, mint az egyöntetűség.”
KÖLTŐNKET LÁTHATÓLAG NEM ZAVARJA a kuvikok szólama sem; a költészet célját és értelmét megkérdőjelező divatos vagy újradivatozó halotti beszédekről szólván, mintegy ránk kacsintva, majd komolyra fordítva a szót, megkérdi: „A költészetnek, mely lényege és értelme szerint legalább annyira valóságos, mint a történelem és a számok világa, vajon nem volt-e mindig feladata saját létezése – következésképpen a mi létezésünk – értelmének állandó újravitatása?“ Annyi legyintő és ajakbiggyesztő huhogás után valóságos lelki fürdő e frissen patakzó érvek sodrában megmerülni. Lehet-e még verset írni?, érdemes-e? Rousselot, mintha fittyet hányna az önkínzó kérdéseknek, válasz helyett körülnéz a költészet világában, kisimult homlokkal föllélegzik és póztalanul kijelenti: de hiszen a költészet él, a költészetre szükség van! Cikkét olvasván, szinte hallottam hangját a Párizs környéki erdőben, ahová egy kora tavaszi délután sétálni vitt, ott is föllélegezve élvezte a sűrű kuszaságot, a hajdani parasztgyerek, aki míves költőként is a tiszta szépségek és az egyszerűségben is megcsodálható valóság szerelmes híve maradt.
A KÖLTÉSZET SZÜKSÉGESSÉGÉT, valóban, nem értelmét és célját, hanem szerves létét az emberi univerzumban: annyi érthető ön- gyötrés és fölösleges rabulisztika helyett, de legalábbis mellett a költészet szükségességét kell újból és újból felfedeznünk. Az ismeretlen burgosi szabadságharcos, baszk testvéreihez fordulva (bocsánat a szentségtörésért) nem szinkópás dalban közli végrendeletét, nem irtózik a tömegkommunikációs eszközök által megferdült ízléstől, mely állítólag elveti a költészet idejét múlta közlési lehetőségét, hanem verset ír: „Itt az órám. Emeljétek / a magasba! Mindig / ezt a pillanatot mutatja. // Nem lesznek legyőzőitek és halottak. / Veletek, jól tudom, / tovább forog az idő. // És eljön az ideje annak, aki várni tud.“ A költészet szükségessége ugyanis ott érzékelhető, ahol a költő és népe között nem szűnt meg a kapcsolat, ahol a kommunikáció a közlekedő edények törvénye szerint működik. A törött és elborult lelkek társtalanul vergődhetnek törvényszerű magányukban, de ugyancsak törvényszerű a költő és közössége között az egymás fölfedezését sürgető, a közös szükségesség fölismerésére épülő harmónia. Akár a halál pitvarában is.
MERT NYILVÁN NEM AZT ÁHÍTJA Rousselot sem, hogy a költészet vonja rózsaszínbe korunk komor viharfelhőit. Cikkében egyetlen költőtől idéz néhány strófát, attól a Gaston Bonheur-től, aki a harmincas években tűnt fel játékos, képzeletdús verseivel, és aki „annyi évet töltött azóta, mint annyian közülünk, az újságírás hosszú útjain, ahol a kenyerét kereste, és akit most ismét ifjan fedezünk föl, egészségesen, oly földközelben, a valóságban, ahol örökké felszöknek a költészet forrásai“. És íme, a Sír utolsó szakasza: „A halott gyermekről dalolok / május havában / amikor az éjszaka kutyái / a hold csontjait rágják / A hasán seb / Az arcán pálmaág.“ Vaszko Popa, a jelenkori szerb költészet vezéralakja, A költészet útjai című önvallomásában megkérdi: „Hol a te helyed, aki olyasmiről beszélsz, ami állítólag nem létezik, de ami – esete válogatja – menedék vagy sodró vész lehet? Ott a helyed az emberek között.”
Közöttük, csakis közöttük nyer újra és újra célt és értelmet a költészet. Vagyis ott, ahol szükség van rá.
Megjelent A Hét II. évfolyama 6. számában, 1971. február 5-én.