SZABATOS KRITIKÁT kíván szerintem minden könyv, amit az olvasó asztalára teszünk, ennek ellenére a kortárs világirodalomból fordított művek általában a jegyzetek (s még jó, ha nem a lábjegyzetek) járókáiba szoríttatnak. A Kriterion világirodalmi sorozatát – a Horizontot – kevés kivétellel néhány sornyi széljegyzet veszi tudomásul a sajtóban. Helyszűke okán? Ki tudná megmondani? Pedig a lefordított mű idegensége éppen a fordítás művelete által mássá minősül; honivá, meghódított vagy meghódítandó (szellemi) területté. Valamiként tisztázni kellene minden adandó alkalommal, mi közünk a lefordított műhöz, mi az a milyenség, jelenség és minőség, ami köt a műhöz, miért akarjuk bekebelezni, magunkévá tenni, fölszívni, megemészteni, vagy ugyanakkor mi az, ami a műben továbbra is idegen marad számunkra, ami vonzásán túl eltaszít mondandójától, világképétől, könnyebben hallható vagy mélyebben áramló üzenetétől.
HA A KRITIKA hallgat, vagy csak hümmögve, jószerint élcelődve és szigorkodva széljegyzetei elnyeli ítéleteit és véleményeit, a kortárs világirodalom afféle ünnepi ínyencfalatként kerül az olvasó szellemi terítékére. Kóstoljon csak belőle a torkos! Különös ízek, ritka fűszerek örömeiben lesz része! Krákog az ítész, csuklik az olvasó – sebaj! messze tengerek halainak, sohasem látott tájak fanyar-édes gyümölcseinek húsát ízleli… Dolgunk azonban mégis abban állna, hogy ami arra való, azt meghonosítsuk, mint hajdan, mondjuk, a burgonyát. Ha arra érdemes gumóra akadunk.
MINDEZT AZÉRT ÍROM, mert hitem szerint például Saul Bellow regénye, a Herzog sok szempontból is többet érdemelne a szokásos és szokványos széljegyzetelésnél, amiben – eddigi gyakorlatunk szerint – bizonyára részesülni fog. S mivel mind ez idáig jószerével a meghonosítandó munkáról szólottam, különösen érdekelne, mit mond a szakavatott kritika – mely honi műveinket, egyébként okkal, bonckéssel szeleteli föl az olvasó számára – ennek a kitűnő regénynek szerintem fölöttébb vitatható befejezéséről. Véleményem szerint ugyanis ez a befejezés – minden ironikus felhangja és úgynevezett strukturális nyitottsága ellenére – idegen tőlünk.
ÉRTSÜNK SZÓT: nem dogmatikus eredetű ítélkezések haragjai visszhangzanak bennem. Idegenségről lévén szó, tisztázzuk, a szerző kilétét sem firtatom, hiszen az irodalmat nincs hogyan barbár ismérvekkel értékelni. Hanem: a regény középponti alakja, Herzog elvesztett (sőt: megbomlott) személyiségét végül is a (még egyszer, bármennyire is nyitott) regénybefejezésben egy szokványos szerelmi kaland által nyeri vissza – vagy reméli visszanyerni. Édes istenem! az illúziók szépségének és nevetségességének egymásba áttűnését emberi nemünk ősi tapasztalataként tartjuk számon. A tudathasadás örvényeiből felbukkanó Herzog megkapaszkodik a címlap-szépségű Ramona szexiségében. Gunyorosan fintorog közben, de mégis… Mégis, mit vállal?
EZT KÉRDEZNÉM TEHÁT a szakavatott kritikusoktól. Az illúziót-e vagy a valóságot? Mert nem csupán élni kell. Hanem emberi módon élni. Lermontov idejében a személyiség fölösleges volt. Bellow idejében – a mai Amerikában – a személyiséget felőrli a társadalom. Ki tagadná az érzelmek szabadító erejét? Hanem a személyiség megmaradásának és teljesedésének nincs más föltétele a szabadságnál. Az iróniával tűzdelt illúzió – no lám, ez az, ami idegen tőlünk.
Megjelent A Hét II. évfolyama 9. számában, 1971. február 26-án.