A Figaro Littéraire október végi száma oldalainak egy részét a nemrég elhunyt Giono méltatásának szenteli. Az „hommage” keretében megszólal többek között a fiatal Le Clézio is, akinek köztudottan igen kevés köze van Giono írói egyéniségéhez. A tehetséges formarobbantó azonban nem formai oldaláról közeledik Giono művéhez, hanem igazságai előtt hajt zászlót. Érdekes, hogy ez az enervált városi fiatalember mennyi ízléssel és megértéssel olvassa ezt a művet, mely kizárólag a mindenhatóságig mitizált természet dicsérete. Közös provence-i származásuk okán ír szép megemlékezést Fernandel. Mennyi szemérmes líra ennek a bizony sok buta filmben is komédiázó színésznek a soraiban! André Chamson, a Francia Akadémia tagja, az író egykori benső barátja, első írásainak recenzense, döbbenten megvallja, hogy a háború óta nem találkozott az íróval. Giono ugyanis magányosan élt a maga provence-i világában, távol az irodalmi csetepatéktól és főként távol Párizstól, és Párizs hajlamos arra, hogy azt, aki nem hódol neki, maga se kegyelje, gyorsan elfelejtse. Így voltunk ezzel mi magunk is, szinte megfeledkeztünk róla, pedig valamikor, Illyés Gyula ajánlatára, mennyi élvezettel olvastuk a természetimádatában fogant delejes sorait…
Egyébként nagyon szeretem, ahogy ezt a Figaro Littéraire-t szerkesztik; nyilván nem minden írásával egyeznek meggyőződéseim, de mint „ról-ről”-lap, mely szépirodalmat a legritkábban közöl, igen jól informált, sokoldalú, kicsit ugyan „Párizs-centrikus”, de értem, ők is csak a piacról élnek. Éppen mert a hetilap legtöbb közleménye valójában kritika, beszámoló, információ. Egyszóval értekező írás, figyelmeztetőek a szellemes címek, rovatcímek. Néhány példa: egy képzőművészeti kritika, mely ellentétes irányzatú festmények közös kiállításáról szól, a következő címet viseli: „Az agresszív egymás mellett élés”. A divatrovat címe: „Ezt önnek írjuk, asszonyom”. Egy riporté: „Vannak még Pireneusok”.
Nyilvánvaló, hogy a hagyomány sokban meghatározza ezt az oldottabb és szellemesebb zsurnalizmust, amely azonban fegyelemmel óvakodik a harsányságtól, a szenzációhajhászástól. Noha, mondom, „ról-ről”-lap, még se értekezik tanárosan és gyertyával kereshetünk valamelyest így hangzó címet: „A divat legújabb jelenségeiről”. Ez utóbbi koholt példa, viszont jól ismeri az olvasó. A lap legmeggondolkoztatóbb rovata éppen „A hét” címet viseli. Alcíme: „Kritikusaink és rovatvezetőink a következőket ajánlják…” Könyvcímek, filmcímek, színielőadások címei, kiállítások plakátcímei következnek, néhány adat (szerző, rendező neve, melyik moziban adják a filmet, mibe kerül a könyv stb.), s ezek után rendszerint egyetlen kurzív betűkből szedett mondat, mely találóan jellemzi a könyvet, az előadást, a művészt vagy rendezőt. Értsünk szót, alapban ez nem helyettesíti a könyvbírálatot vagy a műkritikát, ezeknek mind külön rovatuk van. A szerkesztőség viszont tudja, hogy olvasóinak egy része nem olvas el mindent a lapból, és ezúton igyekszik fölhívni a figyelmét a hét legizgalmasabb művelődési eseményeire. No, meg aztán a mai olvasó siet, siet, kevés az ideje. A mai olvasónak tömören, röviden kell írni, főleg cikket, beszámolót. Magam is igyekeztem hát ez egyszer rövidebb lenni.
Megjelent A HÉT I. évfolyam 3. számában, 1970. november 6-án.