Amerikai napló 3.
(A PIKNIKET), amelyről a múltkor szóltam, mint kiderült, a választási kampány céljából rendezték. Csak napok múlva érzékeljük, hogy egyáltalán mi zajlik körülöttünk. Minden elvész a helyi hírek rengetegében, ezek sűrűjéből rí ki egy-egy televíziós adás, amelynek fölirata figyelmeztet, hogy fizetett propagandaműsor; nem sokkal hosszabbak, mint a reklámfilmek, amelyek köztudottan, de számunkra hol kacagtatóan, hol idegesítően elviselhetetlenül mindent megszakítanak, filmet, tévéjátékot, még az esti híradó műsorát is. Ahol is az elnökválasztásról néhány röpke szó esik csupán, néhány filmkockát pergetnek az egyik vagy másik elnökjelölt találkozójáról, s máris a városi, megyei, Iowa-állambeli dolgokra kerül sor, sőt ezekre elsősorban, még a nemzetközi hírek előtt: a helyi szervek iskolaügyi, közútépítési, parkolóövezeti kérdésekben hozott döntéseiről beszélnek, néhány törvényszéki hír, sport (itt kivételesen nem csak a helyi, hanem az országos eseményekről is szó esik, de nem a külföldiekről), és természetesen, hihetetlen részletességgel időjárásjelentés és időprognózis. Végül a tőzsdei hírek. De néhány nap múlva, majd különösen az érkezésünktől számított két hét múltán, mintha megbomlana ez az önszemlélődő nyugalom. A lapok egyre vastagabb címbetűkkel hozzák a választási hadjárat híreit, a tévében is megszaporodnak a kortesbeszédek, lépten-nyomon röpcédulákat nyomnak a kezedbe, nevek rajzanak és röpködnek, melyek mögött számomra nyilván ismeretlen helyi nagyságok húzódnak meg, akik a Kongresszusba, a Szenátusba, a helyi vagy az Iowa-állambeli választmányba jelöltetik magukat vagy éppenséggel valamelyik megyei sheriffhivatalra pályáznak. Mindez így együtt sűrű és kiismerhetetlen bozót számomra, előbb tájékozódni próbálok, de hamarosan fölöslegessé válik minden fejfájásos erőlködésem, mert mindegyik jelölt bebizonyítja az ellenjelöltről, hogy következetlen az adókérdések megoldásában, az iskolaügyek intézésében, a kábítószerek fogyasztása elleni küzdelemben, nem is szólva természetesen a vietnami kérdésről.
Egy szép napon vagy tizenötezer ember, java része egyetemista, gyűl össze a Capitolium előtt (minden valamire való amerikai városban megtalálható a washingtoninak az utánzata, itt Iowa City-ben az egyetem irodáinak, vagyis rektorátusának székhelye), és az október végi kristályos napsütésben, a piros levelű tölgyek alatt a kék világ ujjongva helyesel, amidőn elhangzik a kérdés, vajon miért volt szükség még négy esztendőre ahhoz, hogy végre elhallgassanak Vietnamban a fegyverek.
A kérdés mögött ott sajog a mai Amerika legmélyebb sebe. A helyeslő kék világ azonban korántsem általánosan jellemző. Este a diákszálló tévétermében, miközben sajtóértekezletet közvetítettek a vietnami tárgyalásokról, a fegyverszüneti egyezmény föltételeiről, néhányan rosszallóan nevetnek, amikor elhangzik ama pont, hogy Amerika segítséget nyújt a Vietnami Demokratikus Köztársaság újjáépítéséhez. Mások meg legyintenek, szerintük az egész csak választási trükk.
De amióta itt vagyok, először hallom vitatkozni őket. A tévé műsorát is megváltoztatták, hogy közvetítsék a sajtóértekezletet; az efféle rendhagyás itt fehér holló, mert a műsorokat általában cégek finanszírozzák, s a tévéjáték vagy a film előtt és után bejelentik, hogy amit ön látott, kedves néző, azt ez és ez sugároztatta az ön számára. A műsorborulás azonban nem vonatkozott a reklámokra, a fegyverszüneti pontok kommentálása közben rendszeres időközönként tudomásul kell vennem, hogy csakis ezt a mosóport kell használnom, mert a világon a leg…
De most először hallok bosszús fölkiáltásokat is, noha ezek a fiúk és lányok kisgyermek-koruktól megszokták, hogy tízpercenként a fülükbe rágják és az agyukba véssék, mit egyenek és vegyenek. Tele a levegő ideges kisülésekkel. Nyugtalanul alszom, nevetve ébredek, azt álmodtam, hogy cipőpasztával kell mosnom a fogamat. Reménytelenül rossz fogyasztási alany vagyok. Néhány perc múlva kopognak ajtómon, kék nadrágos fiú papírral a kezében, el szeretne beszélgetni velem X. Y. szenátusi jelöltről, aki, remélem, mondja, ez vitathatatlan, a vietnami kérdésben…
– Szkjuz mi – mondom –, én idegen állampolgár vagyok…
– Oké – nevet a korai kopogtató, beletúr hosszú hajába, és természetesen ő is bocsánatot kér.
(PARÁDÉ) Másnap este Homecoming Parádé, vagyis hazatérési parádé. Minden évben egyszer hazatérnek az öregdiákok, tiszteletükre rendezik a parádét, felvonulnak a középiskolások, a diák-klubok, a sportolók, allegorikus szekerek hirdetik, hogy a holnapi futballmérkőzésen az egyetemi csapatnak győzni kell, skótdudás lányok, kócsagtollas fúvószenekarok, színes flitteres legyezőszerűségeket ritmikusan lengető tornászok, hosszú karmesteri pálcákat ördöngösen pergető, egyensúlyozó csinos lányok hosszú fehércsizmákban, angol gárdaegyenruhákban, vagyis azok a Broadway revüire emlékeztető kései másában – ezekben a mindenképpen kedves maskarákban. Fura díszlépésben vonulnak, jobb-, majd bal vállukat előrelendítve, magasra rántott, szinte táncoló léptekkel. Dübögnek a nagydobok, peregnek a kisdobok, szerpentinek kígyóznak a Clinton Streeten, a városka egyik főutcájában, a központban, amit hagyományosan itt is downtown-nak hívnak, ahogy nálunk is az alszeg és felszeg között a faluközét. A menet néha megszakad, valamelyik kongresszusi vagy szenátusi jelölt húz el autóján, családostul, az egyik cukorkákat dobál a tömegbe. Valaki megszólal mellettem.
– Én freshman vagyok (ez annyit tesz, mint gólya a mi egyetemi argónkban), meg tudná nekem mondani, hogy ki ül ott az autóban?
Én, persze, ismét bocsánatot kérek. El próbálom neki magyarázni, hogy én is gólya vagyok, sőt az is maradok. Nem nagyon érti. De a cukorkát, amiből nekem is jutott, elfogadja ajándékba. Darabja egy cent, de lehet, hogy nagyobb tételben olcsóbban adják.
(Iowa City, október végén)
Megjelent A Hét III. évfolyama 48. számában, 1972. december 1-én.