(BOCSÁNAT) Mindegyre exkuzáljuk magunkat. Ha valamit nem értünk, nem tudunk, ha valaminek nem fogjuk föl tüstént a lényegét, ha tanácstalanok vagyunk. Előbb az iskolában tanult „I bag your pardon”-nal próbálkozunk, de ez a brit körülményesség itt idegenül csöng. Ki hallott már olyasmit,hogy egy amerikai bocsánatért esedezzék? Tehát marad az egyenes beszéd, a rövidebb, hiszen még az e-t is elnyelik az elejéről, Szkjuz mi röpköd minden ajakról gépies, de néha értelmező mosoly kíséretében. Mi is gyakoroljuk egyre-másra, a chicagói (sikágónak ejtik, ha csikágót mondasz, meg sem értik) röptéren, ahol átszállunk, de most már könnyebben tájékozódunk a nyilak és számok tömkelegében, majd Cedar Rapids repülőterén, ez a végcélunk előtti utolsó stáció. Innen kocsin visznek lowa Citybe, húsz mérföld az egész. Bocsánat, mennyi az kilométerbe átszámítva? Ez külön agytorna, mindent átszámítani: a mérföldet, a fontot, a gallont, a Fahrenheitet, nem szólva a kisebb mértékegységekről, a lábról, jardról, unciáról! Egy ideig győzöd a fejszámolást, mindegyre bocsánatot kérsz, hogy időt nyerjél, végül föladod a harcot és belenyugszol abba, hogy ha 62 fokot mutat a hőmérő, akkor nincs hideg. Egyszerűbb, mint levonni, szorozni és osztani… Sík, itt-ott szelíd dombokkal hullámzó táj fut az autóút mentén, végtelen kukoricaföldek. ismerős akácosok, füzek, honosan zöld fenyők. Az otthonival azonos szélességű fokon vagyunk. Iowa Cityt megkerüljük, az Iowa (mert Auájvá-nak ejtik) folyó partján (csöndes vizű, Oltnyi folyó, partján az ismert szertartás szerint síró szomorúfüzek) kocsizunk a városka északi csücskébe, jövendő otthonunkba, a May Flower-be. Nem hinném, hogy eredeti jelentése (kankalin) okán szerezte volna keresztségében ez a két nyolcemeletes épületszárnyú diákszálló a nevét. Talán az első amerikai telepesek hajójának neve derengett föl a vállalkozó tulajdonosok emlékezetében. Szkjuz mi, nyelvem hegyén a tudakozó kérdés, de a kék sportinges néger portás hamarabb kér bocsánatot, mint én, szobánkat most takarítják, néhány percet várnunk kell. Fönn azután épphogy csak kinyitjuk bőröndjeinket, kilincspróbálgató és csapnyitogató honfoglalásunkat megszakítva már mennünk is kell. A szálló előtt Paul Engle vár a kocsijában, piknikre megyünk, mondja. Engle, akit már ismerünk Bukarestből, júniusban ott járt látogatóban, a Nemzetközi Irodalmi Program igazgatója. Ennek vagyunk a vendégei. Társainkkal most ismerkedünk: nigériaiak, indonéziaiak, lengyelek, jugoszláviaiak, brazilok, argentínek, japánok, magyarok, görögök, hollandok, indiaiak. Cesar Baltag és jómagam. És a feleségeink. A többiek, feleségükkel. Elmosódó arcok, kézfogások. Sebesen forgó földgömb az agyam, tájékozódni próbálok, szédülök. Pillanatig visszavágyom a repülők és a röpterek senkiföldjére, ahol névtelenül, ismeretlenül meghúzódhattam. Utas voltam, az utas, most visszaváltozom önmagammá, s méghozzá a fél világgal szembe nézve kell újból azonosnak lennem azzal, aki vagyok: vállalnom nevem, arcom, múltam, helyem. Kezdhetem tehát elölről. Szkjuz mi, mondom, mert nem értettem pontosan, hogy a kocsiban mellettem szorongó útitársam költő vagy prózaíró. Persze ő is bocsánatot kér, mert kritikus. Ez valóban bocsánatos bűn.
(KÉK VILÁG) Meglepetésünkre a kocsik kivisznek a zöldbe. Nálunk a piknik afféle házibuli, itt elképzelhetetlen a szabad ég híján. Vagy kétezren gyűltek össze egy dombok övezte völgybe; csupa fiatal, igen, mondják, mind egyetemi hallgatók. Mint más szabályok szerint működő társaságokban volt hajdan (bár honnan is tudnám, mi dívik ma a fennsőbb körökben?) a frakk vagy szmoking, itt a kék farmernadrág kötelező. Minél rongyosabb, annál értékesebb, vagyis elegánsabb. Minél foldozottabb, annál szemrevalóbb. Értékesebb is, hiszen gazdája ily módon országvilág előtt még harsányabban fittyet hány a divatnak, a gondosan szabott és vasalt úriságnak, mondanám én, szabványosított arszlánságnak, az előregyártott küllemnek, amit oly konok hírveréssel kínál föl a konfekcióipar. Néhány nap múlva látjuk az üzletekben a készen foldozott nadrágokat. Még gyermekek számára is. Az előregyártott szegénységet tehát, mint e vidám, sátrat verő, tábortüzet rakó fiatalok szelíd és ártalmatlan tiltakozásának áruvá juhászodott fétisét. Ismerős nekem ez a kék világ, láttam a párizsi Quartier Latin-ben, a müncheni zsebszínházak nézőterén, a zürichi óváros olasz kocsmáiban, még a jólfésült freiburgi menzákban is. Divat lett a divat elleni tiltakozásból, hozzánk már ekként is érkezett, mint hajdan Girardi-féle szalmakalap vagy a csokornyakkendő. Végül is persze idők jele, hogy a ferenejóska-e a kötelező vagy a farmernadrág, de persze nem vall beszédesebben a korról, mint a folyékony gázzal működő öngyújtó vagy a billentyűs telefon. De azért kedvesek ezek a szakállas fiúk és sellőhajú lányok ebben az egyennadrágban, amelynek tengerészmódra szabott szárát rég nem lobogtatják már a megkeseredett tiltakozási menetek szélviharai. Láttuk már ezt a kék világot Washingtonban is, a Georgetownban, ami afféle bohém negyed, európai minták szellemes utánzata némi amerikai vadnyugatisággal megtetézve: vendéglők, kocsmák, csecsebecse-boltok, régiségkereskedők, mulatók, pinceszínházak, falatozók. A kékes-lila neonfényben indigószínűvé válnak a farmernadrágok, a másolópapír színe állandóan a sokszorosítás képzetét kelti. De a dalok szépek voltak a Cellar Door félhomályos, füstös alagsorában, ahol egy üveg sör mellett vagy másfélórás műsort hallgathatsz végig, kéknadrágos fiúk zenélnek és énekelnek, dalaik szomorú szerelmekről szólnak, vándorlásokról, köznapi balladák a New York-i földalatti szörnyűségeiről, a hosszú távú buszjáratok kalandos unalmáról, a fáradt utasok kopott álmairól. A rock- és a beat-muzsikát keverik sokszor igen eredeti hangszerelésben, furcsa melódiákat teremtve az amerikai farmer-dalok, néger spirituálék és a keleti zene elegyéből. Ez is tiltakozás, mint minden ellenhatás egyébként, ezúttal a holdvilágmosolyú slágerek ellen, ezen a hanglemezgyárosok keresik magukat degenyre (szinte hetente földobva egy-egy borzashajú énekest vagy együttest és elejtve-elfelejtve másokat), míg a farmernadrágokon a konfekciógyárak tulajdonosai. Egyébként az egyik domboldalon az egyetemisták rockzenekara játszik, s a fiatalok hasonlóan harsány dalokat énekelnek a mikrofonba, mint a profik a georgetowni pincében, épp olyan ügyesen és hangulatosan csinálják, mint amazok, hiszen nyilvánvaló, hogy a hetenként föltűnő és lehulló csillagok a fiatalság e kékhullámú tengeréből emelkednek ki, s mi most ennek a tengernek valamely kisebb öblében kötöttünk ki.
De, excuse me, a többiről a következő számban.
Megjelent A Hét III. évfolyama 46. számában, 1972. november 17-én.
