SZEGÉNY világirodalom! – sóhajtok most esztendő fordulóján visszagondolván az elmúltakra. Nem az elmúlt év termésére gondolok – amit amúgy sem lehet most fölmérni –, hanem az eseményeire, mindarra a történésre, ami író tollára kívánkozik, jajra és örömre, rianatra és hőkölésre, gondra, fájdalomra és reményre, aminek összessége még egy ráncot rótt az elmúlt esztendőben az emberiség homlokára.
KI LESZ az etiópiai éhínség krónikása, a bangladesié és az indiaié? Az észak-írországi eseményeket akad-e új Joyce, aki megírja? Ciprus fájdalmas belháborúja kit serkent írásra? A görög reményekből lesz-e regény. A portugálokból új luzitán eposz? Ki írja meg a chilei szülők gyermekének első, idegenben rásűrüsödő éjszakáját? A társadalomtudósok gondját a népesedéssel, az élelmezéssel és a nyersanyag-ellátással számot vetve? A városrendezőét, akinek tűz-víz biztosítania kell a környezetvédelmet? Az ideggyógyászét, aki szövetségeseket keres a zajártalom elleni harcában? A világot, benne a világok egymástól elütő arcán a jövő földerengő körvonalait? Az elveszettek lelki zsibbadtságát és a bizakodók önemésztő álmait?
AVAGY megelégszik az emberi tudásvágy és az igazságszomj az újságok és a filmszalagok tanúvallomásaival? Szükség van-e még a szépirodalom vagy az írásművészet tanúságtételére is? Ha eleddig minden korkérdéssel megbirkózott az irodalom, csak éppen e századvég ne verne művekké váló visszhangot?
MENNYI kérdés, és én hiszem, hogy a válasz már ott van az írók tollhegyén.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 1. számában, 1975. január 3-án.
