(EGY AMERIKAI PÁRIZSBAN) Úgy vélem ugyanis, hogy első párizsi észleletem, vagyis annak a ténynek a megjegyzése, miszerint öt telefonkészülék közül három nem működik, a belém rögződött amerikai tapasztalat eredménye, pontosabban a három nem működő láttán jutott eszembe, hogy a tengeren túl hét hónap alatt egyetlen hibás készülékre se leltem, pedig ott minden nyilvános telefon egyben hosszú távú beszélgetésekre is használható. Az állomástól a szállodáig lépésben haladva taxinkkal, szintén az „amerikai” csodálkozott bennem: hogyan lehet ekkora kocsiforgalmat lebonyolítani ilyen szűk utcákon? (Párizst alighanem megölik egy szép napon a magánkocsik, ha Párizs idejekorán nem tiltja ki a magánkocsikat a város területéről. Nem tudni, persze, mit szól majd ehhez a Citroën. Aux armes Citroën! – dudorásztuk a kereszteződéseknél vesztegelve, remélvén azonban mégis, hogy a végén a citoyen-ek győznek a Citroën-ek fölött.) Ismét csak az „amerikai” élvezte újdonságként és különösségként bennem a szállodában a patronne-t, a csevegő hölgyet az Odéon tőszomszédságában levő szállodában, aki úgy köszöntött minket, mint nagyon régi ismerőseit, tüstént fölbecsülvén bőröndjeinket megállapította, hogy az Államokból jövünk, megdicsért, amiért amerikai létünkre elég jól törjük a franciát, megnyugtatott, hogy holnap már zuhanyfülkés szobája ürül, ideiglenesen szálljunk meg addig az első emeleten, végül pedig megkérdezte, hogy milyen az időjárás New Yorkban. Mondtuk, hogy Londonból jövünk, mire legyintett, mert hát ott mindig esik, de Párizsban viszont: pas mal, n’est-ce pas? Az amerikai service pontos, kifogástalan és személytelen, a szállodaportásnak nincs is talán arca, jóreggelt kíván, jó estét kíván, a kulcsot nem kell lenn hagyni a portán, egy ládikóba kell dobni, amikor kiköltözöl, addig senkit sem látsz, szobádat láthatatlan angyalok (színes bőrűek, nyilván) kitakarítják, fizetéskor átnyújtasz egy csekket a pénztárnál, a pénztáros arcát nem látod, csak a kezét. Újságot az automatából veszel a szálloda halljában, itt a szomszédos újságárusnál, aki amikor a Libération-t is meg szeretnéd venni, hümmög és azt mondja, nem is bizalmasan, de a csevegés fönséges törvénye szerint: „Nincs elég pénzük, uram. De itt van Monsieur Sartre-nak egy másik lapja, a Temps Modernes, nem rossz lap, tiszta szívből ajánlom.” Mindez, mondom, új és szokatlan a bennem vendégeskedő „amerikai”számára, aki még azt is észreveszi, hogy a metróban seprűt használnak tisztogatás céljából, meg hogy a girbe-görbe párizsi mellékutcákon sétálva a kivilágított lakások ablakain belesve rogyadozó könyvespolcokat lát, meg hogy a rue Cujas-ban emléktábla hirdeti, hogy Radnóti Miklós valamikor itt nyomorgott, meg hogy a sajtot az utcán is árulják, a gyümölcsöt is, mely nincs műanyagban előcsomagolva. Mindezek „amerikai” ámulatok, amelyeknek sora akkor szakad meg, amikor az első reggel lemegyek a patronne-hoz és mondom neki, hogy a meleg víz nem folyik, mire ő ajakbiggyesztve néz rám, a vidékire, vagyis a másvidékire, aki járatlan: „Folyassa, uram, folyassa csak türelemmel!” És valósággal szégyenkezve somfordálok vissza szobánkba, hogy én már ennyire „amerikai” lettem, és ezt az alapvető törvényt is elfelejtettem, hiszen tudom én. Madame, hogyne tudnám, így nőttem én föl, Madame, sőt, volt az úgy is, volt az amúgyabban is. Merci, Madame!
(AZ ÉRZELMES UTAZÓ) Sterne, akitől európai kalandozásunkhoz az utazókedvet kölcsönöztük (és ezért az erről szóló útinaplóhoz illő címet is), többrendbeli utazót vél ismerni, többek között a nyugtalan, a hazudozó, a büszke, a szeszélyes, a fölösleges utazót, azután meg a szükségből utazót, végül pedig az érzelmes utazót, aki egyszerre tartozik mindenik fajtához, de akinek mindenekelőtt – ahogy ő írja – a „besoin de voyager” köt útilaput a talpára, akit a megismerés ördöge hajt és aki fölött a kíváncsiság angyala őrködik. Sterne idejében még nem létezett a nagyvilágot fogyasztó utazó, a turistabiznisz alanya, akit repülőgépbe gyömöszöl egy világjárással foglalkozó cég, napra kiszabja marsrutáját, szállodaszobástól, városnéző buszjáratostól, múzeumjegyestől együtt kiszabja látnivalóit, vagyis azt a néhány – mondjuk, ezúttal párizsi – látványosságot, amelyet azután százezrek és milliók lefényképeznek, mert hiszen ebben a katonásan megszabott erőltetett menetben a szem fölmondja a szolgálatot, marad a fényérzékeny papiros vagy a keskenyfilm celluloid szalagja, amit azután otthon előhívnak, a színes papírkockákban vagy mozgóképsorokban tárgyiasul az emlék, az elfogyasztott Párizs személyesen birtokolható tárgyi bizonyítéka. Az érzelmes utazó – akit a megismerés ördöge hajt és aki fölött a kíváncsiság angyala őrködik – önmagát keresi a nagyvilágban, helyét a világ szépségei, rútságai és bonyodalmai közepette, viszonyát tisztázza a nagyvilág iránt, akár a szomszédban jár, akár Párizsban. Ő is fogyasztó, önnön érzelmeit fogyasztja utazván, mert a megismerés és a kíváncsiság, mely előbbinek ikertestvére, kényszere, egyben érzelmi állapot, állandó meghitt viszonyt teremt az utazó és a látottak között. Az érzelmes utazó más szóval az ironikus utazó, mert az irónia megvédi az érzelgősség ellen, mely könnyeivel és sóhajaival elmaszatolja a dolgok igazi arányait, a viszonyok összefüggés-rendszerét, fölnagyítva hol a látottak, hol pedig az utazó jelentőségét. Aki érzelgős, az ne utazzék, maradjon otthon és képzeljen magának hangulatai szerint világokat. Az érzelgős utazó menekül vagy felejteni akar. Az érzelmes utazó azért veszi nyakába a nagyvilágot, hogy hazatérhessen.
(VASÁRNAP, MÁJUS 13-ÁN) délelőtt 10 órakor, a Louvre és Tuillerie kertjei között aranyló Jeanne d’Arc-szobor előtt már ott hevertek a virágkoszorúk, a köztársasági testőrség zenekara rázendített a Marseillaise-re, az amerikai turisták pedig buzgón fényképeztek. A nálunk felé inkább Johannaként közismert orléans-i pásztorleányka napján tisztes korú hölgyek és kitüntetéseikkel ékeskedő öregurak vonultak el szótlan, de szigorú menetben a furcsa sorsú szűz szobra előtt, akinek valóságos történelmi szerepét legendává szőtte a lelkiismeretfurdalásait szabványai szerint csitító egyház. A kihúzott derékkal vonuló öregurak köszvényekkel küszködőn megbicsakló menetében egy-egy fiatalabb tekintet és dúsabb hajzat is föltűnt: vajon számukra mit jelent az angolverő parasztlány, „Shaw lázadóját, Anouilh szabadságot daloló pacsirtáját-e vagy a gloire-i sugárzó jelképet? és vajon mit kezdenek azzal a gloire-ral, miféle dicsőség dagaszthatja a gall mellkasokat: a múlt gőze? napjaink párizsi autócsordáinak gázai? a jövő ködgomolyai? Művész körökben nagy a felháborodás amiatt, hogy a művelődési miniszter „el akarja temetni a művészet szabadságát”. (Franciául a „liberté d’expression” nemcsak ezt jelenti, de ha szólásszabadsággal fordítjuk, kevesebbet mondunk. Néhány nappal azelőtt ugyanis Maurice Druon, a nálunk is olvasott divatos-sikeres történelmi regények szerzője, az új kormány művelődési minisztere egy beszédében megsokallta a francia művészek részint tiltakozó elkötelezettségét, részint kísérletezőkedvét. A közvélemény, a sajtó fölhördült: a Monde-ban többek között Jean Louis Barrault hegyezte kérdőjeleit fölkiáltójelekké.)
(SZABÁLYTALAN ALAKZATÚ) kis szállodaszobánk falain három festmény reprodukciója függ: Van Gogh postamestere, Toulouse-Lautrec arcképe Maurice Doyent-ről és Rubens önarcképe Isabelle Brandt társaságában. Egy reggel a patronne megkérdi, voltunk-e már a Petit Palais-ban a prekolumbiai ékszerkiállításon? Megígérjük, hogy elmegyünk… Párizsban a képzőművészetet szeretni hagyomány, divat és üzlet. A galérie-kben az ízlés kötelező, a giccset nem illik a kirakatba rakni, de azért árulni nem szégyen. Akad belőle mindenütt bőven. Néha ott díszeleg a falakon is, ha éppen divatozó formákat ölt, mint a híres-neves Jolas-ban, ahol éppen egy skandináv festő untatja a kíváncsiakat grafikának álcázott pornografikáival. De az Orangerie-ben Soutine képei láthatók, a Salon de mai kiállítói között ott szerepel Picasso, Calder, Tapies, hogy csak azokat említsem, akiknek neve a magamfajta műkedvelőnek is mond valamit. Ott ámítunk a Grandset Jeunes d’aujour d’hui megnyitóján a Grand Palais-ban és nagyobbat jártunk, végignézvén, mintha a Champs-Elysées-n sétáltunk volna a diadalívig. Párizst azonban nem zavarja a nyilvánvaló képzőművészeti túltermelés, a hagyományosnál népesebb idegenforgalom továbbra is mindent megemészt. A vásárló talán kevesebb, a pénzes amerikai százszor is meggondolja, mielőtt a zsebébe nyúl, hogy érdemes-e tőkéjét tezaurizálni egy olyan műtárgyba, mely ugyan fényvillog, mozog, dobol, dudál és szirénázik is egyidejűleg, de gyorsabban elromolhat, mint egy gyerekjáték. Valamelyik reggel a rue Bonaparte-on baktatva a Szajna felé, elmentünk a Szépművészeti Főiskola mellett, amelynek udvarán az egybegyűlt hallgatók és tanárok éppen sztrájkoltak. Röpcéduláik követeléseivel egyetértően ugyan, mégis arra gondoltam, hogy eme sztrájk talán valamelyest megoldhatná a túltermelési válságot, de gyorsan rájöttem arra, hogy tévedek, mert az egyik szónokot meghallgatva kiderült, hogy a sztrájk csupán egy napig tart.
Egyik földink, nevezetesen Etienne Hajdú műtermében megfordulván, munkák helyett (ugyanis a jövő héten nyílik nagy kiállítása a Musée de l’Art Moderne-ben) meg kellett elégednünk annyival, hogy beszélgethettünk Pista bácsival (aki egyébként örömmel újságolta, hogy fölkereste a bukaresti Mircea Deac, aki monográfiát ír róla). Hajdú, aki egyszerre grand (minden értelemben) és jeune, úgy véli, már rég itt az ideje, hogy a művészet ismét az emberrel foglalkozzék és arra válaszoljon, kik vagyunk, és mi a dolgunk ezen a földön, annál is inkább, mondja, mert az eszközök, a kifejezési formák, amelyekért an nyi éven át küszködtünk, immár itt vannak készen a kezünkben, minek játszadozni azzal, amivel legfőbb ideje komolyan megszólalni. Persze szép, komoly fiainknak játszaniuk is kell, de amikor a Grand Palais kiállításán megpillantottam azt a nyolc, keménypapírra ragasztott színes képeslevelezőlapot, amelynek másai közül vagy ötöt magam is hazaküldtem néhány szokványos sor kíséretében ismerőseimnek, az volt az érzésem, hogy palira vesznek. Azt valósággal élvezem, ha nyelvet öltenek rám, de ha hülyének tartanak, én mutatok szamárfület. Eredetiben nem tudom idézni, de Ábrányi Emil fordításában így hangzik Cyrano hördülete: „Mert magamat kicsúfolom, ha kell, de hogy más csúfoljon, azt nem tűröm el!” Ki is mentem a Champs Élysées-re, s egy kioszk elé érve színes képeslevelezőlapot vásároltam hatvan krajcárért, elküldtem festőbarátomnak azzal a szöveggel, hogy itt küldöm legújabb művemet, rámázza be és őrizze meg az utókor számára.
(A GIPSZBEMÁRTOTT) bakancs, amit használt konzervek halmára állítanak, a felöltöztetett próbabábu, amit fehér festékkel „ ledukkóznak”, a tulipirosra festett kisebb libikóka, az átszerkesztett, üresjáratú, de éneklő régi Singer varrógép, az embernagyságú mozgóbaba, a színekkel, formákkal, arányokkal játszó torzító tükör – hogy csak néhányat említsek a kiállított tárgyak közül– mind annak a nekikeseredett szándéknak az eredménye, miszerint a művész rá akarja döbbenteni a szemlélőt arra, hogy a művészet meghalt. (Vagyis mindaz, amit eddig művészetnek hitt, vélt vagy annak tartott.) A pör régi, mintegy századéves, és alighanem szintén itt kezdődött, Párizsban. A válságban, ami a hűbéri és egyházi mecenátus alól fölszabadult, de a polgártól megvetett művész és művészete között kirobbant, előbb halálba kergette a művészt (éhhalálba, alkoholba, öngyilkosságba), majd miután egyik-másik halálnem ideig-óráig kiment a divatból és ismét divatba jött, arra késztette a művészek egész sorát (s manapság dühösebben, mint valaha), hogy magát a művészet pusztulását hirdessék még és gyakorolják is egyben. Akik azonban művészi gyakorlatuk és sokszor hitvallásuk szerint is úgy gondolták, hogy talán másnak kell elpusztulnia ebben a válságban, azokat szintén váltakozó divatok szerint hol meghurrázták, hol meg lehurrogták. Jó szerint ezeket igazolta az idő, de az elemi ésszerűség is azt kérdezteti meg az érzelmes utazóval a szívet szorongató ószerkiállítások és angolparkokba való játékok láttán: miért a művésznek és miért a művészetnek kell meghalnia? miért nem annak a társadalmi létezésformának, amely ezt a halállal kacérkodó válságot kiváltotta? Ám mint ahogy azt már más utazásai alkalmából följegyezte az érzelmes utazó: erre a kérdésre is tudjuk a választ.
(EGY VASÁRNAP ESTE) Nogeant sur Marne-ból Párizsba érve látjuk, amint a reggel még csöndesen fodrozó, májusi fényeiben tündöklő Párizst elöntik az autók, megtöltve utcáit berregő zajokkal, eltakarván csillagokat kirakó egét benzingőzükkel, megreszkettetve a Latin Negyed öreg szép házainak ablakait, mintha fogvacogva állnának ott a rohanó csordák vad kavargásában, már-már omladozva, térdre esetten, utolsókat lélegezve a mérgezett gázgomolyban, mielőtt halottan zuhannának a kövezetre. Az érzelmes utazó nem vágyik vissza a nosztalgikusan rokonszenves angol elődjének postakocsijába, az érzelmes utazó a modern műszaki fejlődés barátja. És mégis összeszorul a szíve, amikor a Quai Conti-n, ahol kétszáz évvel ezelőtt elődje oly barátságosan elbeszélgetett Shakespeare-ről a bouquiniste-tel, ma már a motorzaj miatt a könyvárussal egy árva szót sem lehet váltani. Ezért gondol az érzelmes utazó Rimbaud-ra, akinek látomásában a levert Kommün után Párizs újranépesült képe apokaliptikusan lobogó vörhenyes tűzfényekben villog. Az érzelmes utazó nem megy el Rimbaud nyomán fegyverkereskedőnek Afrikába, a járdákon parkoló kocsik között hazatörtet szállodájába, holnap korán kell kelnie, hajnalban indul a vonatja. Keveset és nyugtalanul alszik, kétségek és remények között hánykolódik, föl-fölriad ideges álmából, négy órakor végleg fölriasztja egy végtelennek tetsző magánbeszédbe kezdő motorbicikli, lemegy a Szent Mihály útjára, ahol néger utcaseprők között baktat a Szajna felé.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 50. számában, 1973. december 14-én.
