(MÜNCHEN; PILLANTÁS A TORONYBÓL) Az olimpiai tévétorony gyorsliftje harminc másodperc alatt röpít fel a száznyolcvankét méter magasságban levő kilátóig. Még a beszállás előtt azt mondja Karin, ha szép az idő, ellátni egész az Alpokig. Szerencsénk van, mire fölérünk, a reggel óta esőfelhőkkel birkózó nap kisüt, és valóban ellátni az Alpokig. Az egyik ablak párkányán rézplakettre gravírozott szélrózsa. Körbe-körbe járván, hadd tudhassa mindenki, most éppen földrészünk déli tájaira, most éppen északi vidékeire pillanthatna, nyugati vagy keleti síkjaira, hegyeire, városaira, ha talán, ha netalán még fényesebben sütne a nap Európa fölött. De azért így is, a sötét felhők dulakodásaiból kiserkenő fényben, a gyakorlottabb szem különösebb képzelet híján elpillanthat a szélrózsa minden irányába, befoghatja a kontinenst, mely éppen most, negyed évszázadnyival is többel a második világháborúja után végre rendezni igyekszik közös dolgait. Lássuk csak: innen messze pillantva a szemhatáron föltűnhetne Helsinki, innen meg Genf, eminnen pedig Bécs, a születő európai biztonság és lefegyverzés stációi. Az érzelmes utazó tárgyalóasztalokra pillant, és őszintén megvallja, hogy még a második világháború idején, és azóta is meglehetős terheléseknek kitett idegrendszerére ez ugyancsak megnyugtatóan hat. Körülötte gyermekek hancúroznak, négy fiúcskát éppen az ő idény-apai szigorára bíztak, az egyik közülük a kezét fogja és nyűgösködve faggatja, ki is volt az a Coubertin. Mire az érzelmes utazó elmond egyet-mást az ógörög olimpiai játékokról meg a modernekről, legszívesebben azonban a háborúról és a békéről mesélne, Európa kétezer éves háborújáról és lélegzet-szünetnyi békéiről, melyek közül az utóbbi, mely 1945 óta oly nehezen, görcsösen és érthető bonyodalmak és ellenszegülések között alakul, hosszú idők óta a leghosszabbnak bizonyul, s amelyet Európa … az érzelmes utazó egy ige után kutat, meg is találja: véglegesíteni, így hangzik az ige, de azután letesz róla, egy másikra lel, óvatosabbra, mely azért mégis a remény és bizonyosság közötti határövezet igéje. Vagyis: amelyet Európa most tartósítani igyekszik.
Épp a napokban riportot olvastam Schnackenburgról, egy Elba-parti kisvárosról, melynek történelme e toronyból körbepillantva erőst elveszti helytörténeti jellegét. Schnackenburgot 1626 augusztusában dán csapatok meghódították, ugyanaz év novemberében bohémiai csapatok fölszabadították; 1629-ben a pestis aratott, 1638-ban elfoglalták a svédek, 1674-ben tűzvész pusztított, 1709-ben az árvíz, 1757-ben a franciák jöttek Richelieu herceggel az élen, de azután hazamentek; 1806-ban Napóleon, 1803-ban a cár csapatai állomásoztak Schnackenburgban; azóta csak 1870-ben, 1914-ben és 1939-ben kellett a schnackenburgiaknak hadba vonulniuk. A riport szerzője szerint „ez valóban minden normális német kisváros normális történelme”, amit persze meg kell toldani annyival, hogy szinte minden európai kisvárosé hasonló.
Az érzelmes utazó éppen behunyná szemét, hogy mindezeken mélyebben eltöprenghessen, de a reá bízott négy legényke állandóan újabb látnivalókra figyelmezteti egymást túlordítva. Hol az Alpokat kell szemügyre vennie (ezek persze a bajorországi Alpok, vagyis hát nem ezeken kelt át Hannibál, vagyis hát ezek az Alpok – de hiszen néhányszor megfordult már völgyeiben és tengerszemeinek partján –, ahol az ez idő szerint utolsó európai háború végén a fasiszták rablóit kincseiket és titkos aktáikat elrejteni igyekeztek, s ahonnan azután mindenféle titkos utakon menekülve kiszivárogtak Európából és eltűntek Dél-Amerikában – és az Alpok csúcsait hó fedi, onkel, kérdi az egyik pöttöm, te szoktál sízni, onkel, mondja a másik, mi jártunk egyszer a Tegernseen, fürödtünk, mondja, de fenn a csúcsokon hó volt. Igen, onkel is járt a Tegernsee partján, most visszaemlékezik arra, hogy látta Göring hajdani villáját, és meg is rója önmagát, amiért a természet ölében szellőzködvén, miért pont erre a villára emlékszik, miért is nem felejti el, kié is volt az a villa… De hogyan is felejthetné el, amikor éppen néhány nappal ezelőtt egy nagyvárosban járva megpillantott egy plakátot, mely Marika Rökk felléptét hirdette a Hello, Dolly! című zenés bohózatban, amiről ismét eszébe jutott, hogy jó néhány évvel ezelőtt járt egyszer egy másik tó partján, ott túl a másik Németországban, és megfordult egy villában, melyet az NDK-beli írókollégái alkotási ház gyanánt működtettek, s amely hajdanában szintén Göringé volt, de amelyet (mi okból, mi okból nem) Rökk Marikának ajándékozott. Mindez így szép sorjában eszébe jutván, az érzelmes utazó megköveti édesanyját, aki mindig is arra intette, ne utazzék annyit, s ha már utazik, ne emlékezzék annyit, de mint a legtöbb anyaszülte gyermek, ő sem hallgatott az anyai szóra. Most már késő, mert íme, most, hogy lepillant Münchenre, megpillant egy iromba házat, és eszébe jut, hogy ez valaha a Barna Ház volt, majd megpillantja a piros tornyű Frauenkirchent, és eszébe jut, hogy attól nem messze leledzik az egykori Hofbrauerei, az udvari serfőzők hodálynyi sörcsarnoka, ahol hajdan Hitler tartotta első hegyibeszédeit, akkor még csak bicskás hívei hurráinak sörbűzében. Mi került a bicskák helyébe, nos, ezt nem tudja, nem is akarja az érzelmes utazó elfelejteni. A jelek szerint azonban Európa sem. A müncheni toronyból, minden európai toronyból temetőkre látni, ahol nemcsak a jobb létre szenderültek csontjai porladoznak, hanem a rossz halál tíz és tízmilliónyi áldozata. Kit vigasztalhat, hogy bűnösök és ártatlanok, ártatlan bűnösök és bűnös ártatlanok, hóhérok és áldozataik porai elkeveredtek Európa temetőiben, kit vigasztalhat, hogy ez a közelmúlt is lassan múlttá távolodik? Nem a múló idő a szövetségesünk, hanem az eljövendő – amely, íme a temetőkről a tornyokra pillantó szemünk láttára alakul –: amelyben Európa, felismerve minden különösségét, életviteleinek és életelveinek egymástól elütő sokféleségét fölépíti végre (nemcsak a városait, amelyeket annyi évszázadon át szorgalmasan lerombolt, majd újra fölépített, és megint elölről…) azt a viszonyrendszert (az érzelmes utazó most elmosolyodik e maga találta tudós szót ízlelgetvén), amelyet köznyelven békének szoktunk nevén nevezni. Az egyik fiúcska most kirántja a kezéből az újságot, fogjál meg! csatakiáltással elrohan, és csakis egy adag málnafagylalt árán hajlandó az alól az asztal alól kimászni, amelyen üveg alatt az olimpiai létesítmény makettje látható. Így azután az újságot is visszakapja, amelyet meg akar őrizni, mert olvasott benne egy hírt, miszerint 1973. június 28-án Münchenben egy aukción licitálásra kerül Ferenc József utolsó távirata, amelyet 1916. november 21-én, négy órával a halála előtt Gizella hercegnőnek küldött. Sajnálatos módon ő azonban az aukció napján már messze lesz, s így alighanem sohase fogja megtudni, mit is táviratozott immár a sír szélén – leszállván tehát azok közé a milliók közé, akiket „mindent meggondolva és mindent megfontolva” a halálba küldött – Gizella hercegnőnek. Ennek ellenére megőrzi az újságot a hírrel, Ferenc Jóskához ugyanis különösen érzelmes szálak fűzik, jelesen a tartós gyűlöleté, amelyeket nemcsak a családjában is hagyományos negyvennyolcas szenvedélyek fűtenek, hanem közvetlenebbül családi tapasztalatok is. Édesapja ugyanis, aki 1914-ben még nem érte el a katonakötelességi életkort, a negyvennyolcas családi hagyományokról megfeledkezvén, a császár szavaitól föllelkesülve, önként jelentkezett frontszolgálatra. Folyamodványa elnyerte a Császári és Királyi Hadsereg 21-es gyalogezred nagybecskereki főparancsnokságának tetszését, minek következtében négy kerek esztendőn át harcolhatott a császárért az olasz fronton. Azaz, hogy valójában csak 1916. november 21-ig szolgálhatta a császárt, mert a Gizella hercegnőnek küldött távirat után négy órával a császár eltávozott szeretett híveinek sorából, így hát édesapja azok után már IV. Károlyt szolgálta, akitől egyszer Dél-Tirolban egy egész pakk cigarettát kapott dicső haditettei elismeréséül, később pedig egy bronzérmet, amellyel az érzelmes utazó ártatlan gyermekéveiben addig játszadozott, míg a felbecsülhetetlen értékű érem szőrén-szálán eltűnt és azóta sem került elő.
… Az ott lent pedig a Schwabing, Thomas Mann és Brecht árnyaival a divatossá habarcsolt falakon, megannyi más beszédes árnyakkal okkal hivalkodón a nyüzsgő utódok sokaságában. A város pereméről fehér betonszalagok futnak a szélrózsa minden irányában. Az érzelmes utazó egyik-másik útjelző tábla láttán (még mindig) elsápad, mint mondjuk, amikor azt olvassa le: DACHAU. Neki egyébként is gyakran gyűlik meg a baja a feliratokkal: egyszer a brüsszeli állomáson azt olvasta le az elektronikus menetrendről, hánykor indul a vonat Waterlooba, majd alatta mindjárt, hánykor egy másik Ypernbe. Hideglelősen keresni kezdte, nem visz-e vonat Berezinába, Isonzóba, Sztálingrádba is? S most, hogy ez a brüsszeli elektronikus menetrend eszébe jut, először ez utazás során érzelmessége némiképpen érzelgősségbe vált, és azt mondja, persze, csak magában, némán, hogy senki meg ne hallja itt a toronyban: Ó, Európa… !
(VISZ A VONAT…) Hogyan is folytathatnám? Megyek utánad, noha én mentem el, megyek hát vissza, mégiscsak utánad megyek hát szülőföld, utánad, u-tá-nad, minek kerülgessem az érzelmesség forró kásáját. Bécsben George Sbârcea segít a bőröndjeinket átcipelni a hálókocsiba, a pesti étkezőben a pincér, hogy magyar beszédünket hallja, megkérdi: honnan, honnan? Mondjuk, hát innen, meg aztán arrafelé is jártunk, meg Amerikában is voltunk. „Amerikában?” – visszhangozza, majd a nagyvárosi kajánkodó csipkelődés villámgyorsaságával megkérdi: „Kiskátán már nem is jó, kérem tisztelettel?” Pesten a román kocsikalauz ott őgyeleg az indulásra várva a peronon, rám köszön. Azt mondja, ismer a Bukarest–kolozsvári gyorsról. Rágyújtunk.
Végül azután Aradot is elérjük, és a hajnali ködben fölcsillan a Maros.
Megjelent A Hét V. évfolyama 2. számában, 1974. január 11-én.
