(ÁR ELLEN A RAJNÁN) Bonnban meg akarjuk nézni a neandervölgyi ember földi porait, de végül elcsavarogjuk időnket az egyetem körül, ahol egy másik ember árnyékát kerestük: Marxét, aki itt tanult. A Beethoven-múzeumba se megyünk érzelmes utazókhoz híven, inkább a kilencedik szimfónia kórusának dallamát dúdoljuk a zegernyeges esőben… A Szajna már messze, Bonnban a Tanácsház-téren a piaci záróra után egy káposztalevél se marad a kövezeten, Kölnben pedig mozgólépcső visz fel a Dómba. A gyorsvonat olyan tiszta, hogy le se merünk ülni, de Bad Godesbergtől Kölnig huszonnégy márkát kell leszurkolnunk. Hiába, ezen a világon mindenért fizetni kell. Tegnap este a Hársfához címzett régi ivó kertjében ültünk, ahol mindenki ült már, aki híres – ki is van írva a nevük, némi érthető kihagyásokkal, a homlokzatra –, és a Rajnára néztünk, mely méltóságteljesen és orrfacsaróan szennyezetten hömpölygött nyilván a lábunk előtt. És ráláttunk a túlparti Héthegyre, a Siebenbergére, ahonnan a sieben Zwerge-k származnak, vagyis ahol a Grimm-testvérek jóvoltából a hét törpe lakozott, élükön Hófehérkével. Szépek voltak a hegyek, és jó volt elgondolni, ki mindenki nézte már ezeket a hegyeket. Még jobb volt a sör. Azután hazamentünk a szállóba, s megnéztük az Ajax–Juventus focimérkőzést, utána meghallgattuk a híreket. Egy kövér, bőrszivaros úr, aki minden ellenkezésemnek fittyet hányva éppen most lépett ki egy George Grosz-rajzból, fölsóhajtott: „Hajh, ha mi mégis megnyertük volna a háborút!” Egyetértésre várva szívott még egyet a szivarából, de mivel az igenlő visszhang késett, angolosan lelépett. Most meg itt állunk a bad-godesbergi hajóállomás kikötőjében, szemerkél az eső, és azon bánkódunk, miért nem követtük elődünket az érzelmes utazásban, miért nem fordultunk délnek s mentünk a napfényes Itáliába? Hiszen köztudott, hogy németben a nyár egy keddi napra esik. De akkor megjelenik két farmernadrágos, hátizsákos fiatal, egy fiú meg egy lány, bámész tétovaságuk tüstént elárulja, hogy amerikaiak. Kérdik is mindjárt, hogy ez itt vajon a hajóállomás. Válaszunkra megörvendenek, főként amiért beszéljük nyelvüket. S már be is fut a Drachenfels, mely ördögsziklát jelentő neve ellenére igen kényelmes hajó, söntéseiben finom rajnai borokat lehet kapni, lassan még az ég is kiderül. Bemutatkozunk a fiatal amerikaiaknak, a fiút Jerrynek, a lányt Suenak hívják, először járnak Európában, örvendenek, hogy ilyen őseurópaiakra bukkantak, akik meg tudják nekik mondani, mit kerestek a rómaiak Kölnben, miért szedtek a rajnai kastélyok urai vámpénzt, sőt még azt is tudják, mit is jelent valójában az a rejtelmes izé, hogy rablóvár. A várak és kastélyok végeláthatatlan sora mindegyre ámulatba ejti őket és állandó fényképezésre ingerli mindkettőjüket. Megérkezik a Loreley is, valóban szemrevaló szikla, de Heine róla szóló verse szebb. Azután a Germania emlékmű következik fenn a hegyen, amelyre katonásan masíroznak föla szőlőtőkék, hogy azután a rajnai nedű változatában csorogjon le róla a tőke. A nagy egység emlékműve… A hangosbeszélőkből náthásan csordul a könnyűzene. Itt Wiesbadennél még nagyobb talán a folyami forgalom, mint lennebb. Az egységemlék… Hát igen: Németország – befejezetlen rege. Egy valószínűleg szabadságának utolsó cseppjeit kortyoló honi kirándulócsoport körbe-karikába gyűlve elázott rátartisággal gajdol egy dalt, melynek refrénje: cuki! cuki! Ilyenkor megroggyantják térdüket, karjukat pedig égnek emelve lóbázzák. Egyikük-másikuk kifordul a körből és hányik. A takarítónő, aki látja, hogy valamelyest idegenül szemléljük a rituálét, szövetségest sejtve bennünk, megjegyzi: „Mindennap összehányják. Azután törölhetem…” És megmondja, mennyiért törli. Már eresztik le a hajóhidat.
(MAINZ) Sötét este érkezünk, a kikötőben sorba állunk taxiért. Szálló is akad, Európának hívják, elszáll a tárgyias modernségtől, kagylófotelektől, a kiegészítő színekhez fittyet hányó műanyag burkolatoktól. Rohanunk a Dóm térre, át az autóforgalomtól megóvott kereskedelmi negyeden, mely kimért szolgáltatási építészetével, a másutt látottakra ragrímelően ráfelelő monotóniájával és a képzelet híjával hivakodik. A dóm viszont okkerszínű a fénysorok keresztsugaraiban és szép, mint minden szép dóm. Körülötte az óváros zegzugos utcái, a gótbetűs cégérű kocsmákban galléros sör az asztalokon, a falakon az agancsok és rigmusok, hasznos jótanácsok az ivászathoz. Jerry és Sue orrvérzésig ámuldozik, hálálkodnak ismét, nélkülünk mindezt nem látták volna. A szerencsének legyenek hálásak, mondjuk, mert az óváros nyolcvan százaléka a háborúban elpusztult, de ez a román stílű dóm épen megmaradt. A stíluselemzés nem kenyere tengerentúli barátainknak. De azért odafigyelnek. És mintha Gutenbergnek is ez lett volna hajdan a nyomdája. Éppen a tengerentúli MacLuhan jósolja, hogy az ebből a nyomdából fölsziporkázó szellemi naprendszer most semmisül meg a szemünk láttára. A Gutenberg-galaxis semmivé porlik, átveszi helyét a mozgóképkultúra, az audió-vizuális betáplálás az emlékbe. Minden múlandó, a betű is nyilván. És visszatérünk őseink képírásához, csak éppen az ideogramma helyett a valóságból magából az érzékeny szalagra másolt és mozgó kép közvetíti majd a kimondott szó kíséretében a gondolatot. Nem értek a jövőtudományhoz, a próféciákkal egyszer-másszor ugyancsak megégettem magam. Amíg lehet, amíg még ragyog – még ha halványabban is – a Gutenberg-galaxis: olvasok. Körülnézek a mainzi éjszakában, és az ódon falak alatt szótlanul bevallom magamnak, hogy – szégyenemre? igazamra? – maradi vagyok. Egy jugoszláv vendéglőben vacsorázunk. Jerry és Sue viszont fennhangon bevallják, hogy ők bizony baloldaliak, azért is vannak itt, Jerry épületács, Sue tisztviselő egy biztosítási társaságnál, a keresetükből nem vesznek családi házat, ők nem fogyasztó polgárok, jó nekik a használt, régi típusú, másodkézből vett hűtőszekrény, szeretik a természetet, gyalog is szoktak járni, nemcsak autóval. Nagyon büszkék, és mi is rájuk. Még kevesebb pénzük van, mint nekünk, így hát mi fizetünk. Másnap a reggeli után elbúcsúzunk, ők még maradnak egy napig, összeölelkezünk és arcon csókoljuk egymást. Ezt hol tanulták – kérdezzük, mert Amerikában effélét sohase láttunk. Sehol – mondják, de hát ha mi őket megcsókoltuk, akkor ez Európában így szokás, ők pedig tanulni jöttek.
(HEIDELBERG) Az ötszáz éves szállodából a hétszáz éves templomra látni. Az ötszáz éves vár kilátójáról a több millió éves Neckar folyóra látni, s a finom mívű, boltíves hídra, amelyet a képeslapokról ismerünk. És egyáltalán a szívekre, amit – a dal szerint – mindenki itthagyott. Bizonyára a sziveket keresi az a sok sürgő-forgó idegen is, akitől alig lehet a gótikus díszeketés reneszánsz konzolokat látni. Engem csak az izgat, hol lehet az a bank, amelynek pincéjében egy szürke bőröndre leltek nemrég, a bőröndben pedig az ifjú Lukács György naplójára, jegyzeteire, levelezésére Ernst Bloch-hal? Ehelyett azonban a hercegi vár pincéjében megszemlélhetjük a világ legnagyobb hordóját. Estére találkozót adtunk egymásnak R. N.-nel és feleségével. A találkát még Iowa City-ben beszéltük meg. R. N. ugyanis az ottani egyetemen vendégtanár, modern német irodalomra oktatja az amerikai középnyugati farmerek gyermekeit. Egyébként lichtensteini. Bizony, bizony: a világ kicsi. És a találkán mind a négyen pontosan megjelenünk. Egy Neckar-parti kocsmában falunk valamit s sört iszunk. És a baloldal lehetőségeiről, távlatairól beszélgetünk, a nyugatnémet diákmozgalom változásairól: lankadása-e, amit észlelünk avagy a sorok tudatos, tudatosabb átrendezése. Amott túl a nagy vizen általában irodalomról csevegtünk, mi udvariasságból nem merészkedve tovább, ők talán elővigyázatosságból. Mindegy, most nyílt kártyákkal játszunk. Elbúcsúzunk. Még látnunk kell egymást. Kissé meghatottan állunk az óvárosi utcán, de azért szívünket nem hagyjuk Heidelberg-ben. Az enyém mindenesetre kissé gyorsabban ver a helyén, ahogy látom őket kocogni az éjszakában és eltűnni egy több száz éves sarokház mögött.
(TÜBINGEN) A sárga torony, ahol Hölderlin húsz évig hallgatott, ott áll a Necker partján. A folyón hosszú csónakok siklanak, csinos leányokkal és torzonborzan is nyalka fiúkkal megrakottan. A füzek ágai kéjesen fürdőznek a folyó vizében. Csak Hegel úr hiányzik a tovaúszó csónakok valamelyikéből. Csak Hölderlin, a meghibbant, nem les ki a vízre magaválasztotta börtönéből. De a tavaszi nap mégis aranyat szikrázik a habokon, a lányok szemében incselgő fények: Hegel úrnak mégis igaza volt, mert nincs szebb, mint maga a lét, avagy, mint ő mondta: a „sein”, a kissé csikorogva magyarított „levés”. Híve, akinek árnyékát Bonnban kerestük, a levést megtoldotta a cselekvés kardjával. Hölderlin a költészetet áhította volt megtoldani a forradalmi karddal. De a francia forradalom megállt a német hercegségek küszöbén. Egy francia germanista, név szerint Pierre Bertaux, ragyogó tanulmányában szétporlasztotta a ködkáprázatokat eregető, Hölderlinről szóló legendákat, s az ő észleleteitől serkentve Peter Weiss azután megírta színdarabját a ködökből előhívott költőről. Régi hagyomány errefelé a ködkavarás, de a ködhessentés is. Nehezebben ment a foszlatás a barna köd éveiben. De a marxi hevületű ködoszlatás hagyománya még él e tájon… Itt ülünk a ködevők nagy ellenfelénél, a marxi hagyomány hívének és továbbgondolójának házában, Ernst Blochnál. A kávé gyönge, de szívből kínálták, tehát ízlik. A sütemény (a kávé mellől németben elmaradhatatlan Kuchen) kitűnő, ízlik a Mesternek is, aki, talán mert annyi köddel kellett farkasszemet néznie hosszú életében, túl a nyolcvanon alig lát már. De szava szikrázóan szellemes, az elmosódó körvonalakat gyorsan megtölti a fölismerés igaz tartalmaival, paskolón vitatkozik, és a tőrvívók ruganyosságával érvel. Néha-néha ilyeneket mond: „és azután azt mondtam Gyurinak.” Idővel rájövök arra, hogy ezen Lukács György értendő. Elmeséljük, hogy 1968 április végén hallottuk Bloch professzor urat Párizsban beszélni a Goethe Intézetben. Mosolyog és csak annyit mond: „Párizs… hatvannyolc…” És újból, és megint: a fogyasztási társadalom. Az emberi természet és a társadalmi föltételek. A manipuláció. (Vagyis a ködösítés, a tudat betáplálása a fogyasztás szükségességével.) Átadjuk Marcuse üdvözletét. Mikor jártunk nála? Megmondjuk. Megint mosolyog: „Szóval maguk effélék.” Meg is dicsér, hogy ifjú létünkre ily komoly dolgokra adtuk fejünket. Mondjuk, nem vagyunk olyan fiatalok, de ő összeadja az A. és az én éveim számát, tüstént kiderül, hogy ketten nem vagyunk annyi idősek, mint ő. A mester nevet, mi is vele, hiszen kiderül, mennyire fiatalok vagyunk. És az ő A remény elve című szabálytalanul új szabályokat teremtő művét is olvastuk, mely talán a gondolkodás esszéregénye. Nem éltünk ugyan a remény híján addig sem, de azért gondolkodni és remélni is tanultunk a könyvből. Így hát valóban nemcsak hozzá viszonyítva vagyunk fiatalok, de ő maga is fiatal. Kézfogásának melegével tenyerünkben ballagunk lefelé a hegyről a Neckar völgyébe, arról beszélgetünk, hogy egyszer a nagyvilág is hozzánk fiatalodik. Én még megkérdem magamtól, vajon nem az érzelmes utazó illúziói bújócskáznak-e velem a tavaszi sugárzásban? Ám kételyeimben most is csak a bizonyosságok magva törekszik szárba szökkenni.
Megjelent A Hét V. évfolyama 1. számában, 1974. január 4-én.
