Dovertől Párizsig
(A TIZENHARMADIK CÉDULA)
Nem babonából hagytam ki a nyitó fejezetből, véletlenül a zsebemben maradt, akkor akadtam rá, amikor Doverben benyúltam az útlevelemért. Csomagjainkat még Londonban föladtuk Párizsnak, nem mint Lawrence Sterne tette, aki kétszáz és öt esztendővel ezelőtt, Doverből adta föl őket; remélhetőleg nem kobozzák el amerikai farmernadrágjainkat, mint hajdan tették kollégánk ingeivel, a Bourbonok azóta – rövidebb kísértetjárásaik ellenére – remélhetőleg végleg letűntek a színről, s velük együtt hatályát vesztette az a droit d’aubaine is, amelynek szellemében és gyakorlata következtében a francia királynak joga volt minden polgár javait elkoboznia, amint az francia földre lép, a skótokat és a svájciakat kivéve. A vámvizsgálat valóban elmaradt, még a kézitáskáinkat se nézik meg, mielőtt a hajóra lépnénk, noha az már francia terület, árbocán háromszínű zászlót lobogtat a szél, a tricolore-t, amelyen nem ékeskedik a Bourbonok lilioma. Jövet Doverig ugyan már-már elbizonytalankodtunk, a fülkében egy görög és egy skót házaspárral utaztunk, főként ez utóbbiak állították váltig, hogy a franciák mindent átkutatnak, meg aztán tüzetesen ki is kérdezik az embert. Én ugyan kételkedtem, mondván, hogy lám, Amerikából jövet se volt vámvizsgálat a londoni röptéren, igaz ugyan, hogy az útlevélvizsgálatnál néhány keresztkérdéssel (például: Mit keresett Ön Amerikában? – amire szinte azt feleltem, hogy sajnos igen keveset) zavarba akartak hozni, de mindent összevetve azt mondtam;
– Nos, ha maguk angolok ilyen könnyűszerrel átengedik az embert a határon, gondolom, a franciák sem hagyják alább. Erre azután a hölgy szárazon megjegyezte:
– Mi skótok vagyunk.
(VÁMVIZSGÁLAT) és egyebek helyett a hajón nagyban folyik a hivatalos és törvényes csempészés, az adómentes angol és francia italok és cigaretták, francia parfümök eladása és vásárlása. Alighanem itt kezdik az angolok ízlelgetni a Közös Piac előnyeit. Igaz ugyan, hogy a skót házaspár szerint (is), amióta beléptek (a hölgy ezt úgy mondja; „amióta ők beléptek”, vagyis hát az angolok, amiből arra kövekeztettem, hogy a skótokra ez nem áll), az árak egyre emelkednek Angliában, akarom mondani – bocsánat – Nagy-Britanniában. Az angol–francia viszony egyébként óriásit javult Sterne érzelmes utazása óta, hogy azokról az időkről ne is beszéljünk, amiket a Tristam Shandy szerzője meg sem ért már, amidőn a bősz Napóleon okán a két nemzet (maradjunk az egyszerűség kedvéért abban, hogy valóban csak két nemzetről van szó) véresnél véresebb háborúban öldökölte egymást. London tele volt francia turistákkal, egész iskolákkal, melyek valósággal megszállták a Westminstert és a British Museum-ot, a hajó pedig tele van angol turistákkal, akik boldogan iszogatják az imént vásárolt saját whiskyjüket, az adómentesség örömében megduplázva-triplázva a szokásos déli adagokat, miközben a feleségek révedező tekintettel szagolgatják az adómentességtől mintha álomszerűbben illatozó francia parfümöket. Már a kontinensen, a Párizsnak futó vonatban, egy amerikai házaspárral ülvén szemben és gyorsan szóba elegyedvén, mert hiszen gyorsan fölfigyelnek arra, hogy angol beszédünket jellegzetesen amerikai torok- és orrhangok árnyalják, a minnesotai hölgy, civilben háziasszony, aki először utazik Európában, tétovázva megkérdi:
– Maguk tudnak franciául?… Ó, hogy irigylem az európaiakat, édesanyám annak idején mondta, hogy tanuljak meg franciául, most milyen jól fogna. Maguk jártak már Franciaországban? Ó, hogy irigylem magukat, európaiakat. A férjem már járt itt, a háború idején, ő, a férjem egész Európát bejárta, persze, csak… Ameddig lehetett, ó, de maguk ezt jobban tudják. Mondják meg őszintén, nekem a londoni üzlettársunk felesége, akinél laktunk, azt mondta, hogy vásároljak ennivalót, mert Franciaországban bizony nehezen lehet hozzájutni. Ó, magam is olvastam otthon, hogy Franciaországban gazdasági bajok vannak. De a férjem…
A férje alszik. De legalábbis úgy tesz, mert behunyt szemmel ül, mintha valóban aludna…
(POMPEY) Ezt jegyeztem fel ugyanis a tizenharmadik cédulára. A londoni földalattiban láttam egy ülés támlájának hátára írva. Mi okból róhatta oda fekete filcirónjával valamelyik utas, nem tudhatom. Sőt, nem is értem: semmi sem emlékeztetett a végnapokra, ellenkezőleg, mint már említettem, mindent megnyugtatóan és mintegy a végérvényességet lehelően a helyén találtam. A parlamentben (amely, mint tudjuk, ezúttal nem balra ment), illetve az Alsóházban éppúgy bóbiskoltak a képviselők, mint kétszáz évvel ezelőtt, igaz ugyan, hogy az ottjártunkkor éppen fölszólaló Mr. I. Dormand (Munkáspárt) beszéde nem volt valami idegborzolóan érdekes, a konzervatív honatyák csak egyszer szakították félbe, amikor is Mr. Dormand a munkásosztály jogairól ejtett néhány szót, mire a szemben lévő padsorokban az urak hangosan morogni kezdtek, amiből parlamenti látogatásom rövidsége ellenére is megtanultam, hogy a kormánypárt sem alszik. Mondom tehát, hogy minden a régiben. Sőt, az új is megtalálja helyét, így például a parlament előtt léptető Oroszlánszívű Richard ércszobrával rézsűt szemben áll Moore egy bronza, amelynek láttán egyik londoni ismerősöm tüstént arra invitált, hogy ezt magyarázzam meg neki, ha értem. És mivel a művészetek újdon arculata iránt az értetlenség hagyományosan régi, inkább megnyugodva vettem tudomásul a kérdést, és nyilvánvalóan letettem arról – hiszen valójában nem is igényelték tőlem –, hogy megválaszoljam. S ha már a művészeteknél tartunk, megnéztük a Royal Academy nyári tárlatát, mely épp csak hogy megnyílt, de giccseinek rámáin máris ott piroslottak a jelek, miszerint megvásárolták őket, míg az újdonabb szellemű munkák (közöttük persze nem kevés szegényes utánzat vagy alig meggyőző kísérlet csupán) árván és gazdátlanul függtek a rózsaszín naplementék, kutyáikkal játszadozó pufók gyermekek és családi hálószobákat meghitté varázsoló aktok között. Emígyen tehát e téren sem változott meg semmi. Ahol azonban mégis némi változást észleltünk, az a Viktoria and Albert múzeumban rendezett iparművészeti kiállítás volt, mely valóban elragadott a tervezők képzeletdús tárgyaival, szerettem a hasznos tárgyak fölös, de szívemnek kedves buzgalommal való újrarajzolását, a hosszú nyelű, csökött fejű, áramvonalas evőeszközöket, a legyezőszerűen nyitható és csukható fiókosszekrényeket, a faliszőnyegeket, amelyeknek – miért ne? – nem a szegélyén, hanem a közepén nőnek a bojtjai. A legnagyobb változást azonban abban észleltük London-szerte, hogy a város tele van színesbőrűekkel, négerekkel és indiaiakkal, részint mert a piszkos munkákat ki más is végezhetné el, részint mert – no igen, a birodalom oda! – néhány afrikai államból az angol állampolgárokat kiutasították, és ezek között szép számmal akadt ott letelepedett indiai is, akit, némi habozás után ugyan, a szigetország kénytelen volt befogadni. A földalatti általában a négerek munkahelye, az üzleti kiszolgálás viszont az indiaiak előjoga. Arról nem is szólva, hogy az angol angolok már rég hazatértek a gyarmatokról, mindenekelőtt Indiából, közöttük bizonyára Mrs. Elisabeth Draper kései leszármazottai is, e hölgyre gondolván írta ugyanis Sterne érzelmes útinaplóját. A hazatérők keserű sorsáról, ha nem egyebet, annyit mégis tudunk, amennyit Osborne elmondott nekünk a Nézz vissza haraggal-ban. Hát ez valóban too bad, vagyis régen rossz, de azért igazságtalan túlzás, amit vissza- vagy előrenéző haragjában az ismeretlen utas a földalatti ülésének támlájára filcirónjával fölírt.
(VONATUNK) alighogy elhagyta Boulogne-nál az óceánt, máris Párizs külvárosi házai között zakatol. Itt is vagyunk; a Gare du Nord-on, délután fél hat, a csúcsforgalmi áradatban araszolunk a földalatti nyilvános telefonállomásáig. Hosszú sor, az öt készülék közül három nem működik. A sorban itt is, ott is fiatal párok. Nem idegeskednek, amiért várni kell, inkább csókolóznak. Hiába, akármit is mondanak, Párizs az Párizs.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 48. számában, 1973. november 30-án.
