Egy tucat londoni cédula
1. Ez az első valójában még Chicagóban íródott. Nincs rajta egyéb, mint egy név és egy cím: Sam Shepherd. 1821 Yale Avenue, Salt Lake City, Utah. A cédulára ő maga, vagyis Sam írta rá ez önmagáról szóló tudnivalókat, minekutána szürke zakóján, valahol a szíve tájékán felfedeztem azt a jelvényt (Young Columbus volt ráírva), amiről az újságokban olvasottakra emlékezvén eszembe ötlött, hogy ez a srác a maga százötven társával együtt éppen most járta meg Romániát. A beszélgetés:
– Te nem most jöttél Romániából?
– De igen… Honnan tudja ezt, uram?
– Olvastam az újságban. Hol-merre jártatok?
– Sokáig röpültünk, amíg odaértünk. Azután láttuk Bukarestet, meg kastélyokat, kolostorokat, iskolánál… Ühüm.
– (Őszintén, de szabvány szerint) Tetszett?
– Ühüm ! Csak…
– Csak?
– …nagyon meleg volt. Amikor hazaindultunk, akkor…
– Mikor indultatok?
– Ma reggel.
– (Az órámra nézek: délután öt órát mutat) Leírnád nekem erre a cédulára a nevedet?
2. Ismerős Anglia. Hét és fél órát röpültünk, fentről Anglia láthatóan is sziget, zöld és a szélei cakkosak, mint a bélyegek. A röptérről bemenet a városba éppen virágzik az orgona. (Az első ismerős.) Két és fél órát tart, amíg beérünk, több az autó, mint az ember, és hol van még a csúcsforgalmi óra? Egy nagy épületre rá van írva, British Museum, Natural Science. (Ez a második ismerős.) Egyébként, mint az elkövetkező napokban kiderül, minden ismerős: a Tower és a Westminster (világra olyanok, mint gyermekkorom történelemkönyveiben), a Hyde-park, ahol valóban belegalagyol mindenki, akinek kedve szottyan, a nagy semmibe, no meg a Soho. Végre honosak az utcák, az ember csak átnyújtja a kezét a másik oldalra, és máris kezet fogott az ismerősével. Ha éppen áll a forgalom. Mert egyébként még a saját járdádon is alig lehet létezni, főként a szegélyén. De a „balra hajts” csak furcsa, könnyen meg lehet szokni.
Akkor érzem magam végleg otthon, amikor szombat délután a szálloda (12. szoba) előcsarnokában (8 négyzetméter) megnézem az angol focikupa-döntőt. Szurkolótársaim a Sunderland-ből Londonba özönlött szurkolók feleségei (nekik már, négyen vannak, nem jutott jegy a Wembley-stadionban), akik az elején gyanakvóan pislogtak rám, ki tudhatja, netalántán a Leeds a szívem választottja, de amikor látják, hogy a másodosztályú üdvöskének szurkolok, előbb cigarettával kínálnak, a félidei szünetben pedig kávét főznek nekem. Puszit kapok a végén, hogy a bajnokverő csuda megesik: a Sunderland fütyül a Leeds nemzetközi babérjaira és 1:0-ra győz. Este tízkor a piros-fehér sálas sunderlandiek ezrével bőgnek a Picadillyn, táncolnak és énekelnek, ha feltűnik egy-egy kék-fehér sálas leedsi, körülveszik, csúfolják és ugratják, akárcsak hajdan a Montague-k a Capuleteket. Még szerencse, hogy a kardviselés kiment a divatból. És hogy kupadöntők alkalmából a Picadillyn levő Eros-szobrot körülpalánkolják, mert egyébként a már reggel tíz óra óta szorgosan tankoló sunderlandiek fürgébbjei ott ülnének bronzfején, és sálat lengetve hirdetnék a kerek nagyvilágnak, hogy… Sörszag. Igazi. Mondom, napok óta mind mondom, hogy itthon vagyok.
3. Fű. Az a bizonyos angol gyep. Néhány száz éve nyírják, attól ily selymes és rendezett és egyáltalán. Ha én ugyanezt megtehetném a szakállammal…!
4. Minden a helyén. Oxfordban a Queens College és Stratfordban Shakespeare szülőháza. A tó. A hattyúk. Egy falon rámában Richard Ange és Abraham Sturley kézművesek számlája néhány szegről és egyéb elkövetett munkálatról, melynek értéke 3 font, 0 shilling, 8 és 1/2 penny. Saxton négyszázéves térképe, mely ma is használható. Valahol megszólal a telefon. Nem csodálkoznék, ha a Mestert keresnék.
5. Szummer kupa. Ittak belőle 4500 évvel ezelőtt. Vajon Marx is látta? Ő elég sokat forgolódott itt, a British Museumban. Reggel (amerikai rögzöttségeim szerint) megvettem a Time-ot. Címlapján nagy betűkkel ez áll: Karl Marx figyelemreméltó újjászületése.
6. Rowley’s kávézó, teázó, vendéglő a Jermyn Streeten; délután hat óra. Padlata süppeteg. Kerek nagy asztalok, fonott támlájú, hajlított lábú székek. Szecessziós virágdíszekkel körülékített tükrök. Colikalapos angol urak. Szemben a Levelibékához címzett divatüzletből most lép ki egy arszlán frissen vásárolt homokszínű öltönyében. Minden oly angol! Csak a pincér olasz. A pénztáros viszont hindu.
7. The Kings Head Theatre Club-Kocsma az egykori Angyalhoz címzett fogadóról elnevezett negyedben.
Esténként színház. Kitűnő színészek, a darab : istenem, nálunk kifütyülnék. Egy író lemond a művészetről, hogy divatos esszékkel pénzt csináljon. Ebbe kissé beleőrül, öngyilkos akar lenni. Már majdnem megkapja a Nobel-díjat, de azután mégsem. Ettől meggyógyul és elhatározza, hogy ismét a művészetnek él. A sör kitűnő volt, a szalmakrumpli nemkülönben.
8. A borzalom. Valaki, nagyon komolyan. azt mondja nekem, hogy bizonyára nehezen tudom elképzelni, milyen nehéz Angliának leépítenie a birodalmát. Kohn bácsi búsul így a viccben a gyarmatok elvesztése okán. A dolog megértéséhez azonban nincs szükség képzeletre. A leépítés pedig nem lehet egyéb, mint fogalmi rövidzárlat.
9. Egy éjszaka A. lemegy a félemeleti fürdőszobába, nem visz magával kulcsot, én mélyen alszom, hiába kopog, a szomszédok is felébrednek, végül a szálloda tulajdonosnője nyitja ki az ajtót. Reggel megyek bocsánatot kérni. A hölgy szúrós, hallatlan rendbontásnak nevezi a történteket. Kizárólag a külföldinek kijáró engedékenységével tér ismét napirendre, de azután fölkapja a fejét: „Maga igen jól beszél angolul!” Gyanakszik tehát, lehet, megjátszom az idegent, hogy efféle kegyekhez jussak. Avagy csak dicsekszem? De olyan jól mégsem tudok angolul, hogy amikor reggelit kérek, ne mondja nekem:,,Sajnos erről már lekésett.” Igaz is. Kilenc óra múlt három és fél perccel.
10. Portobello. Ószer, hagyományos és rendezetten intézményesített. Akad igazán régi holmi is. Java része utánzat vagy művi úton elkoptatott. A ruhák, a farmernadrágok és zekék. Csak egy öreg, kalózpofájú bácsi, kíntornájával és papagájával áll hamisítatlanul a bódék között, mintha most készülne föllépni a Koldusoperában.
11. Ulla Launonen. Ez nem is cédula, hanem névjegy. Banbury-ben kaptam egy hölgytől a Wincottsban, ahol teáztunk. Stratfordból jöttünk vissza Londonnak, én elmentem újságot venni, a többiek már ott ültek a nagy kerek asztaloknál, így hát A., amikor beléptem, nevemen szólított, hogy lássam, hol a helyem.
– János? – kérdezte a hölgy furcsa magyarsággal. – Minden János madzsar…
– Valóban.
– Hová valószi?
– Romániai.
– Ó – mondta a szalmaszőke hölgy, és átnyújtotta a névjegyét – a férjem éppen moszt fordította Sütő Andrász könyvét finnre.
12. A doveri sziklák Valóban fehérek. És ott túl, az már a kontinens. Vagyis, ha ott túl egyszer kikötünk, akár gyalog is nekivághatok, csak hazaérek.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 47. számában, 1973. november 23-án.
