Újfajta irodalmi kapcsolatok alakulásának vagyunk szemtanúi az utóbbi másfél évtizedben. A személyi kapcsolatok kerülnek mindinkább előtérbe, válnak az „irodalmi diplomácia” s nyilván a kölcsönös megismerés, a szellemi értékcsere eszközévé. Mindez persze korántsem a fordítások rovására, hanem természetszerűleg azok szaporítása, rangosítása érdekében.
Régebben az egyazon országban élő írók is csak ritkán találkoztak, de előfordult, hogy jeles kortársak sohase látták egymást. Manapság számtalan szervezett alkalom kínálkozik arra, hogy a világ minden tájáról összesereglett írók megismerjék egymást, vitatkozzanak, szabad véleménycserét folytassanak. A PEN kezdeményezését folytatva, de korrigálva annak egykori arisztokratikus gyakorlatát, nemzetközi fesztiválok, kollokviumok, szimpozionok, kerekasztalok évenként vagy kétévenként egybegyűjtik a kortárs irodalom számos jeles képviselőjét, s felsorakoztatják immár a fiatalokat is. Közismert a finnek Lahtiban, a belgák Knokke-le-Zouteban, a jugoszlávok Strugában, a szovjetek Moszkvában (ez utóbbi Puskin jegyében) megrendezett költészeti fesztiválja, a kétévenként Budapesten összehívott Európai Költők Találkozója.
Évenként tart találkozót a Kritikusok Nemzetközi Szövetsége, sőt megalakult a Színikritikusok Nemzetközi Szövetsége is. Minden évben megtartja nemzetközi találkozóját a Stockerauban székelő Lenau-társaság is, évente rendezik meg a jelenkori irodalom legégetőbb kérdéseit megvitató Belgrádi Kollokviumot. Mi is rendeztünk nemzetközi Eminescu- és Coșbuc-ünnepségeket, Ady- és Petőfi-ünnepségeink is alkalmat teremtettek írók baráti kapcsolatainak elmélyítésére. Mindez persze csak néhány példa, mert az efféle rendezvények és találkozók száma sokkal nagyobb, egyesek szerint túl sok ez már a jóból, a rutinos üresjárat alakivá silányítaná a túlszaporodott találkozókat. Lehetséges, de ez csak járulékos jelenség.
Idegenforgalmi divatról lenne szó csupán?
Nyilvánvaló, az általános utazási láz is hozzájárul ahhoz, hogy az amúgy műhelye magányába zárkózó író útra keljen. A modern közlekedési eszközök is megkönnyítik a találkozók szaporodását, az összezsugorodott világban a közelséget és távolságot másként mérjük, mint a lovaskocsi idejében. De alighanem olyan belső szükséglet röpteti, vonatoztatja és autóztatja az írókat egymással szóba állni, amelynek igen kevés köze van a múló divatokhoz. Amidőn valósággal elöntenek a közlésképtelenségről szóló elméletek, de főként: amidőn a közlésképtelenséget egy minden történelmi meghatározottságtól tudatosan elszakadt filozófiai szellemidézés fetisizálni, egyszer s mindenkorra adott emberi tulajdonsággá igyekszik misztifikálni, az írók, jelek szerint, közlésképességük hirdetendő ülnek le egy asztalhoz beszélgetni, fölolvasni, éppen annak a tudatában, hogy a közlés, az emberek, a népek közötti kapcsolatok nemcsak szükségesek, de íme, lehetségesek is.
Azután meg annyi a megbeszélni és megtudni való. Különböző társadalmi rendszerek, más világtáji társadalmi-történelmi valóságok, különféle irodalmi iskolák, esztétikai vagy filozófiai nézetek: a végtelenül differenciálódott világ és annak szellemisége konfrontálódik ezeken a találkozókon. De összehozza az írókat az emberiség temérdek közös gondja is, a különbözőségek pontos megismerésének vágyán túl, az egységes cselekvés szükségének eszméje, az emberi integritás megvédésének gondolata, a szaporodó veszélyekkel szembeszálló szolidaritás. No meg az irodalom szeretete is, a szép szó élvezete, az öröm, hogy társaik igéiben fölismerhetik a tehetség, a lelemény emberi képességeit. Óriásit fejlődött a kis népek nemzeti irodalma; képviselőik okkal tartják alkalmasnak ezeket a találkozókat irodalmuk népszerűsítésére. Nem, határozottan nem valami modernkori vándorlási ösztön seregelteti össze az írókat vagy hajtja őket hetedhétországon túlra (hiszen a közös találkozókon kívül az egyéni utazások is jórészt az írói kapcsolatok jegyében zajlanak), hanem annak a felismerése, hogy társadalmi ellentmondásokban végtelenül kiélezett korunkban, a tudományos-műszaki forradalom körülményei között, az irodalomra különös feladat hárul.
Az irodalmi kapcsolatok újszerű alakításában sajátos gyakorlatot szereztek a szocialista országok.Az írószövetségek közötti kölcsönös egyezmények biztosítják a cserelátogatásokat, a folyóiratok közötti kapcsolatokat, a fordítók továbbképzését, a különféle rendezvényeken való részvételt. Mindez nyilvánvalóan hozzájárult a kölcsönös fordítások gyarapodásához. Köztudott – s így nincs miért szerzőket és címeket idézni –, hogy ez a gyakorlat eredményesnek bizonyult. Azt sem kell talán különösképpen hangsúlyozni, hogy egy olyan költő-műfordító számára, mint Leonyid Martinov vagy Jékely Zoltán, mit jelent egy tanulmányút valamely baráti országban, mit jelent a személyes kapcsolatok megteremtése vagy folytatása, sajátos honi színek és ízek, valóságmozzanatok közvetlen megismerése. Egy-egy jelentéktelennek tetsző apróság, ellesett életkép, elraktározott nyelvi fordulat találó jelzőkhöz, illő rímekhez segíti hozzá a műfordítót. Wilem Zavada mondta egyszer, hogy talán sohase tudta volna lefordítani Eminescut, ha nem jár Romániában, és Eugen Jebeleanutól tudom, mennyi segítséget nyújtottak neki Ady-fordításaihoz budapesti bolyongásai.
A Romániai Írószövetség természetszerűleg nem csupán a szocialista országok íróival tart fenn kapcsolatokat. Meghívására számos jeles író fordult meg nálunk, s látogatásuk gyakorlatilag is gyümölcsözőnek bizonyult. Pablo Neruda és Rafael Alberti antológiái, Miguel Asturias Romániáról szóló útikönyve, Guillevic, Frénaud műfordításai – ez csupán néhány példa. Csak érdekességként említem meg, hogy Guillevic első látogatása után kezdett el fordítani, Jean Rousselot viszont, miután éppen Guillevic ösztönzésére elkezdett román népköltészetet fordítani, kijelentette, hogy szívesen fordulna meg országunkban, és újabb fordítási tervei vannak. Apróság ugyan, de jellemző, hogy a francia-svájci Alexandre Voisard és a svájci német Hans Rudolf Hilty egy-egy versciklust írt a nálunk szerzett élményeiből.
Nem kevesebbről van szó, mint arról az együvé tartozásról, amelynek szükségességét egyre inkább felismeri az írói köztudat. Hiszen az irodalom különös feladata korunkban éppen az emberi együvé tartozásnak, a népek barátságának hirdetése. Ennek a feladatnak a jegyében találkozik Nicolas Giullen szonettje a Fekete-tengerről Illyés Gyula Miorita-fordításával, Veronica Porumbacu verse József Attiláról, Artur Lundkvist most készülő, hazánkról szóló útirajzával.
De nem csupán az egymásról szóló művek csengenek össze, hanem értékeink általában, mert egymáshoz szólnak, csak meg kell szólaltatnunk őket egymás nyelvén. Egy apró példa: az írószövetség háromnyelvű füzetet nyomtatott, és elküldte a strugai költészeti fesztiválra. Most egy londoni kiadó kéri az angol nyelvű füzet utánnyomási jogát. És két önmagáért szóló példa: Eugen Jebeleanu Etna-Taormina-díja s épp e napokban Zaharia Stancu Herder-díja.
Sok még a tennivaló általában az irodalmi kapcsolatok terén. Természetesen a nemzetiségi irodalom kapcsolatainak terén is. Többen utaznak az utóbbi időben, több a találkozási lehetőség, de a művek fordítása még késik. Talán a Kriterionnak kellene itt is kezdeményező szerepet vállalnia. Ne feledjük azonban, hogy ezek a kapcsolatok világszerte most vannak alakulóban. A tapasztalat meggyorsítja a kristályosodás folyamatát, a sokágú, bonyolult, anyagi eszközök tekintetében is igényes munka megjavulását. A lényeges feltételeink adva vannak: íróinknak, irodalmunknak, a szocialista Románia bármely nyelvén írott irodalmának van mondanivalója minden népek számára, van mivel s miért kapcsolatot teremtenie kartársaival és azok olvasóival világszerte.
Megjelent A Hét II. évfolyama 19. számában, 1971. május 7-én.
