A HARMINC évvel ezelőtti eseményekről világszerte sokat írtak a Győzelem évfordulójának alkalmából. Akadt sarka a világnak ugyan, ahol hallgattak vagy elhallgattatták az emlékezés szavát, mintha nem is tudnák, hogy feledni csakis emlékezve lehet… Régi újságok között tallózva leltem rá nemrég fölszabadulás utáni sajtónk egyik immár kevéssé vagy talán alig ismert kiadványára, a Temesváron előbb A világ, majd A Tükör címen, 1945. április 15. és július 1. között megjelenő képeslapra. Alig öt száma jelent meg azon a harminc évvel ezelőtti forró nyáron, egyike magát a fasizmus fölött aratott győzelmet ünnepelte. A jellege szerint „politikai és művelődési szemle”, amelyet a tartományi pártbizottság irányított, híven beszámolt a hazai forradalmi változások minden mozzanatáról, a háború utolsó heteinek eseményeiről, még nemzetközi kitekintésre is futotta a szerkesztők erejéből. Máig is rejtély számomra, honnan tettek szert a fényképanyagra, főként a front- és a nemzetközi eseményeket tükröző riportképekre, hiszen akkoriban a vonatok és repülőgépek igen csekély mértékben szolgálták a postaforgalom zavartalan működését.

A LAP, az általános helyzet természetéből kifolyólag, mindenekelőtt temesvári szerzőket szólaltatott meg, de munkatársai között fölleljük az aradi Korda Istvánt is. A temesváriak között megtaláljuk Anavi Ádámot, Déznai Viktort, Silvio Guarnerit, Lázár Józsefet, Dobrivoj Jovanovicsot, Izsák Lászlót, Petru Sfetcát, Heinrich Simonist, Szobotka Andrást, Szőnyi Istvánt, Petru Vintilăt és végül – minden számban egy-egy írással – Markovits Rodiont.

A névsor nem teljes, az ismert, ismertebb nevekre szorítkozik. Még így is úgy érzem, néhány magyarázó megjegyzés elkelne. Hogyan került például a munkatársak közé az olasz Silvio Guarneri? Ez a rendhagyóan csendes szavú itáliai a háború alatt a hivatalos Olasz Intézet igazgatója volt Temesváron, de Mussolini „kultúrfasisztái“ nyilván nem is sejtették, hogy onnan messziről is szoros kapcsolatok fűzik az olasz ellenállási mozgalomhoz, egyben a mi ellenállási mozgalmunkhoz is. Többek között nyersfordításokat készített temesvári költők számára az olasz antifasiszta költészetből. A háború után visszatért Olaszországba, ahol azóta is egyetemi tanár, aki hű maradt eszményeihez. S hű maradt hazánkhoz is, máiglan a román irodalom legbuzgóbb szószólója és népszerűsítője Olaszországban.

KÜLÖN FIGYELMET érdemelnek Markovits Rodion írásai. Egy kivételével (Feltámadás, mely egy antifasiszta parabola) valójában adalékok a Szibériai Garnizonhoz. Rodi bácsi azon a forró nyáron naphosszat az Olasz-nak nevezett cukrászdában ült kifogyhatatlan feketekávéja mellett, s miután megírta napi tárcáját a Déli Hírlapba, majd később a Szabad Szóba, szakadatlanul mesélte a Szibériai Garnizon meg nem írt fejezeteit. Milyen kár, hogy nem volt már idege és ideje ahhoz, hogy meg is írja ezeket a fejezeteket, és milyen kár, hogy mi, kezdő vagy haladó gibicek az asztalánál, nem jegyeztük fel azon frissiben csodálatos csevegő művészettel előadott történeteit.

No, és a többiek? Szőnyi Pista, Lázár Jóska nemrég mentek el közülünk.

Mondjam-e még, milyen fiatalok voltak akkor, harminc évvel ezelőtt? Déznai Viki bácsi már rég nincs köztünk, pedig városrendészeti elméleteire ma nagyobb szükség lenne, mint valaha. Szőnyi életművét nemrég láthattuk a fővárosi Dalles-teremben, s talán csak most döbbentem rá, milyen nagy művész volt. Alighanem Lázár József publicisztikájából is összeállíthatnánk egy kötetre valót.

EMLÉKSZEM a lap szerkesztőségére a Belvárosban. A testvériségnek arra a delejes légkörére, amit a munkatársak névsora épp csak hogy jelezhet. A fürge Rózsa Gyurira, a főszerkesztőre, csupa szenvedély és ötlet; Ferencz Lászlóra, ki maga volt a megtestesült nyugalom, noha ez a „sitz-szerkesztők“ nem túl gyakran előforduló tulajdonsága. A mindig mosolygó Petru Vintilă, minden zsebe tele kéziratokkal. Vele találkozom a leggyakrabban, s nem vagyunk akárhányszor is restek „a múltakat felidézni“. Nemrég megemlítettem neki A Világban, illetve A Tükörben megjelent írásait. Nagyot nézett rám, hogy azokra én még emlékszem. Megvallottam, persze, hogy az évforduló okán kerültek kezembe az elsárgult lapszámok. De azt a forró nyarat amúgy sem lehet elfelejteni, főleg nekünk, akiknek nem emlékezve kell felejtenünk, hanem semmit se felejtve, mindenre emlékezve tovább kell gondolnunk az életünket: a jövőt.

Megjelent A Hét VI. évfolyama 25. számában, 1975. június 20-án.