Mindenki Nichitának nevezte, az is, aki nem ismerte személyesen. Verseskönyvei fedőlapján, a róla írott értő és értetlen cikkekben, s most már az irodalom történetében is természetesen teljes nevén nevezik – Nichita Stanescu –, de azoknak a nemzedékeknek, akik kortársai lehettek, mindétig Nichita marad, a szőke óriásgyermek, Nichita, a költő.
Volt még egy hozzá hasonló gyermeke a kortárs román költészetnek: Nicolae Labis, őt egészen fiatalon elrabolta a halál. És Nichitát? Hiszen nemrég köszöntöttük fel ötvenedik születésnapján. S néhány akadékoskodó ítészt leszámítva, ki érezte verseiben az öregedés tüneteit? Mint az első pillanatban, amikor tollat fogott, a vers számára maga volt a lélegzés. Amihez nyúlt, abból költészet lett, amit megérintett, az versként szólalt meg. Tollat fogott? Élte a verset, idegeiben versek máglyái égtek, agyában versre jártak a gyémántkerekek. Senkit sem hallottam oly tündérien és ördöngösen rögtönözni, oly természetesen versben beszélni, mint őt. De a rögtönzés csak látszat volt, valójában éjjel-nappal, talán még álmában is, alakult benne a vers, lüktetett benne a szöveggé átlényegülő poézis, emlékezete pillanatok alatt megszólaltatta a szövegfolyam valamelyik részletét, s ezek az elmondások nála a változatokat jelentették, azok sokaságából választotta ki a végleges formát, amit azután leírt. Amiként őt mindenki tegezte, akként ő maga is tegező viszonyban volt, nem is csak mindenkivel, hanem mindennel, a valósággal és az álmokkal, a közvetlenségekkel és a kozmikus távolságokkal, a gyönyörrel és a szenvedéssel, a történelemmel, a lét minden tüneményével. Spontánsága elbűvölő és lenyűgöző volt, de csobogó könnyedsége és játékossága mögött a lelkiismeret munkált és a kritika szűrőjén át fölszívott kultúra: ritkán adatik meg valakinek oly teljes mértékben, mint neki a spontánság és a tudatosság, a rendkívüli tehetség és a műveltség.
Őrszellem volt, akiben a felelősség szabta meg a magatartást, a nyelv szerelme pedig örök harcra tüzelte „a szavak ellen“, vagyis a szavak tisztaságáért, új fényéért, rég bennünk szunnyadó értékek felmutatásáért. Új versnyelvet teremtett, amit a hagyományra héjazott, és csodálatos biztonsággal seperte le a költészet asztaláról a szabványokat, a nyelvi kliséket, a rutinos rögzöttségeket, minden szóba új lelket lehelt, minden mondatból új zenéket varázsolt.
Többször is megírta, hogy a haza teljes dimenziói a nyelvben bontakoznak ki, s a költészet dolga megteremteni azt a benső hazát, amelyben szabadon érez és eszmél az ember. Páratlan intenzitással küzdött a költészet hiteléért és értelméért. Egy új érzékenység iskoláját teremtette meg, s mint minden nagy költő utánozhatatlanul, de óriási szellemerővel serkentette pályatársait a szüntelen megújulás, a hagyományt újraélő modernség, az új hagyományteremtés útjait meglelni.
Alig néhány hónappal ezelőtt még verseket mondott a bukaresti Petőfi Sándor Művelődési Ház közönségének. A testvériség számára olyan volt, mint a költészet, magától értetődő, spontán és tudatos. Szerette és megsiratta Szilágyi Domokost, megérezte, hogy mindkettőjüket azonos lélekből gyúrták. Egybefűzte őket a költészetért és a költészetben felőrlődő lényük rokonsága: a költészet mint életforma. A teremtés örök próbája.
A mesék túlvilágának csöndes mezőin keressem őket, ahol most együtt lelik meg a végtelen rímeit? Én örök tűzben látom őket égni, e világi tüzekben, a szenvedély és az értelem tüzében, a másokért létezés emésztő lángjaiban. Nichita elment, de Nichita azért halt meg, hogy a költészet halhatatlanul kísérje útjukon a halandókat. Egy ölelésnyi öröklétet hagyott ránk, azt a „megszólaló vércseppet“, ami ő volt, s ami el nem tűnik, el nem hal sohasem.
Búcsúzni oly fájdalmas tőle, hogy inkább hallgatni kellene. S hagyni, hogy versei fölragyogjanak ezen a téli égen mint mindnyájunkért világító őrtüzek.
Megjelent A Hét XIV. évfolyama 51. számában 1983. december 16-án.