(AZ ABLAKOMON), mely keletre néz, az ablakomon túl, az erdőben már teljes gőzzel végzi egyébként szokványos munkáját a tavasz. Madaram még harsányabban füttyöng, neki mindez a szemünket örvendeztető zöldellés és virágzás nyilvánvalóan új fajszaporulati kötelezettségekkel jár. Az erdőtől lépésnyire levő Iowa Riverben a zavaros víz magasan áll, de a folyó nem öntött ki, mint ahogy New Orleansban láttam a nekiveselkedett Mississippit elönteni a védtelen síkságot. Már illatos a reggel, ahogy itt most búcsúzkodom hét hónap után új erdeimtől és új tárgyaimtól, ettől a mi kis városunktól és ettől az egész nagy földrésztől, amelynek nyilván csak elenyészően kis részét sikerült megismernem, de amelyet valamelyest mégis kihámoztam magamnak az előítéletek, szabványok, előregyártott gondolatelemek és sokfajta rögzöttségek ködburkaiból. Az erdőm nyilván itt marad, s mint ahogy itt az otthoni, ablakom előtti jegenyéimet hallottam benne susogni, otthon majd az itteni tölgyeket vélem suttogni hallani a jegenyék reggeli tornáját szemlélve. Új tárgyaim egy részét magammal viszem, ezt az írógépet például, néhány apróságot, de asztali írólámpámat már itt hagyom a hozzánk ruházott új edényeinkkel és tányérjainkkal együtt a következőknek örökségül, mi is örököltünk itt egyet s mást az előbbiektől, ez helyi hagyomány, szinte látom azt a közép-afrikai írót, aki jövő ősszel majd ki tudja, miféle honi ételt főz a lábosunkban, amelyből igyekeztünk a székelygulyás ízeit kimosóporozni. Sajnálkozva hagyom itt a konyhafalra ékített élelmiszercímkékből készített kollázsomat, illetve még itt sem hagyhatom, mert diákszállónk törvényei szerint a lakást úgy kell átadnunk, ahogy átvettük. Ez a művem tehát végleg elveszett az utókor számára.
(MÉG EGYSZER) megnéztem tegnap a Gertrude Steinről készített dokumentumfilmet. Mind a kettő szerepel benne, vagyis Ezra Pound is, aki akkor halt meg, amikor mi ide kiérkeztünk, és Picasso is, aki most halt meg, amikor elmegyünk. Az utóbbi valójában, az előbbi inkább csak név szerint ismert nálunk fele. Az egyikhez kegyes volta sors – e huszadik századi –, a másikhoz kevésbé: Picassónak megadta a lehetőséget ahhoz, hogy kommunista lehessen, Poundnak a másik lehetőséget: a fasizmus táborába tévedt. Művésznek mind a kettő nyilván az volt, és függetlenül attól, hogy mit mond róluk majd az utókornak nevezett intézmény, aki e században a művészetre adta fejét, annak imigyen vagy amugyan a nyomdokaikba kellett lépnie… Az egyetemi előadóteremben, ahol a filmet vetítették, ott ült az a kék világ, amelyikkel ideérkezésünk első napján találkoztam, jószerint ámuldozva nézve, hogy ama amerikai hölgy olyannyira európai volt, mintegy döbbenten tudomásul véve, hogy a művészetekben nem a földrészek szerint vonják meg a határokat. Zsebemben ott volt a frissen érkezett A Hét is, azzal, hogy pillanatra meghalt a század, és én a vásznon megjelenő Apollinaire és Bracque és Matisse és Hemingway és Thorton Wilder láttán azt mondtam magamnak, hogy nem pillanatra, hanem valóban meghalt a század, és nekünk, akik még az ő éveiben születtünk, íme megadatott, hogy egy másikat is megérjünk, mert rég tudjuk, hogy a századokat nem a századévekkel mérik, s hogy e huszadik nem 1901-ben kezdődött, és, lám, nem 2000-ben ér véget… Újraolvasván az iménti sorokat, máris fölérzem félreérthetőségüket. Nos, hogy félreértés ne essék, Pound nem a fasiszta tévelygéseivel hatott e századra. Szentségtörő szenvedélye és hagyományokhoz, annyiféle ősi kultúrához viszonyuló törekvései mélyén új szintézisek igénye munkált. Ami nála igény volt, az manapság már szükségesség. Szerencsénkre – ahogy itt most hazatekintek a keletre néző ablakomon át – az elmúlt tíz esztendőben a költészeti és művészeti szentségtörésben ugyancsak behoztuk az elmaradást. Okkal remélhető ezek után, hogy önmagunkkal lépést tartva, a váltókort kifejező hang után megleljük a változókor hangját is.
(BÚCSÚZKODVA ) mindegyre azt hallom: come back! A római Trevi-kút körül ott áll a buzgó vizeknek háttal az a sok világjáró, s egyre csak veti bele a filléreket, mert hogy akkor bizonyosan visszatér majd. Nem dobok egy centet sem az Iowa Riverbe. Életemet nem a szerencse igazgatja, legfennebb a véletlen szól bele rendjébe. Visszatérni egyébként kellemes, de én óvatosságból és bizalmatlanságból a véletlen iránt mindenünnen ellopom mindazt, ami révén azután már nincs is szükségem arra, hogy visszatérjek. A washingtoni néger nőt, akit megérkezésünkkor a sarki édességbolt üvegajtajában láttam a vásárlókra várakozni, már rég nyugdíjba küldik, amikor én még mindig ott látom és ott láttatom a színes selyempapírokkal a háta mögött, amint az épülő metró fölé borított faburkolatú úttesten guruló autóforgalmat bámulja. Valahol a nevadai sivatag egy autócsárdájában – Let’s eat a neve, ami annyit tesz: Együnk! – egy tizenéves lány rosszul adott vissza nekem, vagyis többet annál, amennyi visszajárt volna, mire én leszámoltam neki azt a néhány pénzt. Azt hiszem, máig is ott áll meredt szemekkel, és azzal a köszönöm, urammal az első csókoktól hamvas ajkán. Lehet, sőt bizonyos, hogy nem vagyok a világ legjobb írója, de emlékezetem kitűnő. Ilyenformán a szememmel megilletett dolgok egyszer és mindenkorra az enyémek. Vagyis persze… Szinte megfeledkezem arról, hogy halandók vagyunk.
(BÚCSÚESTÉNKRE) szellemi atyamesterünk, Paul Engle meghívott néhány embert a mi kisvárosunk környékéről, akiket még az elején meglátogattunk. Mrs. M., akinek Picassókkal ékített házában tavaly megfordultunk, meglehetősen meglepetten vette tudomásul, hogy pontosan emlékszem, hol s merre függnek valóban szép képei abban a kisebb múzeumnak is beillő házában. „Ó, mondta az igazán kedves hölgy, én magam nem is tudom pontosan, mi minden hever szanaszét abban a házban…”
(TEXASBAN) járva megford ultunk egy Dallastól száz mérföldnyire fekvő kísérleti farmon is. A látogatás után körbevezetőnk megkérdezte, nincs-e kedvünk megnézni egy ranch-ot is. Volt. A gazda nem lévén otthon, felesége vitt körül a legelő tehenek között a dzsipjével. Utána betessékelt a faházukba és megkínált egy dr. Pepperről elnevezett diétás kólával. Jólesett a szomjat oltó ital, és megköszönvén mindent, szokás szerint azzal búcsúztunk, hogy a viszontlátásra. Menet vissza a dallasi röptérre – a kísérleti farm hatszemélyes lökhajtásos repülőgépén – körbekísérőnk meg kérdezte, tudjuk-e, hogy kinek a vendégei voltunk? Honnan tudhattuk volna? Megmondta: a hölgy Mr. Hunt, Amerika legnagyobb olajmágnásának felesége. Egy ideje már visszavonulva élnek azon a ranch-on, egyébként mondta is az asszony, hogy férje egészen kivételesen valami rokonok látogatására beutazott Dallasba. Határozottan az volt az érzésem ott a magasban,hogy egy órával azelőtt ott lenn a földön nagyot tévedtem, amikor azzal búcsúztam, hogy a viszontlátásra.
(EGY REKLÁMSZÖVEG) szerint nem minden aszpirin egyforma, a Bayer-aszpirin ugyanis különösen jó. Sokan azt mondják, minden röptér egyforma, mint ahogy valójában minden aszpirin is az. Én mindenikben fölfedeztem egy-egy emlékezetes részletet, bár amúgy az egész összefolyik egyetlen élménnyé, az egyforma geometriájú építkezés, a rendeltetésszerű azonosságokból fakadó monotónia okán. De azért emlékszem, hogy érkezésünkkor New Yorkban a Kennedy-repülőtéren francia neveket viseltek a vendéglők és a boltok, az omahai röptér kórházi előcsarnokhoz hasonlított, a denveri vidéki bálteremhez, Los Angelesben már a folyosón megcsapott az óceáni levegő, Phoenixben egy meglehetősen fránya mozaik kövecskéinek összefüggésrendszerében született újjá hamvaiból a madár, és az egész nagy falat betöltő mű alatt a férfiak cowboy-kalapot viseltek, New Orleansban a trópusi meleg, a sziszegő légtisztítók és a sok néger okán azt hittem egy pillanatra, hogy valamelyik afrikai városban kötöttünk ki. És íme most a chicagóin, immár harmadszorra, az az érzésem, hogy bármelyik pillanatban elkeveredhetem folyosóinak végtelen tömkelegében, a hosszú hónapokkal ezelőtti érkezés és az indulás izgalmai összekeverednek, már tudom, ha felszállunk, ismét látom majd a Michigan-tavat, de addig még vigyáznom kell arra, hogy el ne vesszek a folyosókon, gombolyítom a vörös fonalat, meg kell ölnöm a szörnyet, a távolságot, amely elválaszt a már ismerős szellőkkel-szagokkal honosabb Európától, meg kell találnom a szörnyet, a gépet, mely átrepít az óceánon túlra, vissza, vissza…
(MÉRLEGET) kellene készíteni, mióta mondom már magamnak, hogy mérleget kellene készíteni, évek, hosszú évek óta mondom. És persze most sem készítem el, most is, mint évek, hosszú évek óta mindig, ismét csak elhalasztom, mert hát minek is, hiszen van még idő, talán még nem érkezett el a mérlegkészítés órája, addig még várjunk csak. Ezt is, no meg azt is el kellene előbb végezni, egyszóval semmi értelme mérleget készíteni, arról nem is szólva: vonják meg azt a mérleget majd mások, tárgyilagosan, hűvös fejjel, érzelmes részrehajlás híján. Gertrude Stein mondta Párizsról, hogy nem is az a fontos, amit ad, hanem amit nem vesz el. Mérleg helyett magam is ezt mondom most Amerikáról: nem is az volt fontos, a mit adott, hanem amit nem vett el: a munkakedvemet.
(ARRA AZONBAN BÜSZKE) vagyok, hogy mintegy kétszáz levelet írtam. Haza, külföldi barátaimnak és ismerőseimnek, amerikaiaknak: íróknak, kiadóknak, újabb ismerősöknek. Anyám egykori reumafürdetésben való nyaralótársának. Így kerültem kapcsolatba Marcuse-val, Ferlinghettivel, Arthur Millerrel, William Styronnal és Giselle Kloppstockkal, Kafka egykori legjobb barátjának özvegyével. Meg egy floridai családi házakat építő vállalattal is, amelynek posta illetékkel ellátott szabványlevele a ládámba került. A nyomtatványra szépen ráírtam a nevemet és a címemet, néhány nap múlva színes képeslevelezőlap érkezett, amely a cég által Floridában épített pompázó családi házat ábrázolt. Azt is írták, hogy nemsokára küldik a szerződést, feláron lerepülhetek Floridába kiválasztani a házhelyet, de azután megfeledkeztek rólam, megszagolhatták, hogy nem lehetek a legjobb kuncsaft. Sajnálom, szándékaim becsületesek voltak.
(KALIFORNIAI) cicerónénk, Mr. J. K., állandóan doktornak szólított. Bár jómaga – a rossz amerikai hagyományok ellenére – szorgalmasan tanul spanyolul, nem tudott betelni azzal, hány idegen nyelvet beszélek. Magyaráztam neki: nálunk ez jószerint hagyomány, hogy én otthon, Temesváron már az utcán három nyelv kardalában nőttem föl, s hogy ezek után nem volt nehéz idegen nyelveket tanulnom – ő csak mosolygott és továbbra is doktornak szólított. Noha én már első ízben, hogy ezzel a számomra egyáltalán nem vonzó ranggal titulált, megmondtam neki. hogy e címmel nem rendelkezem. Ha doktorit nem is, két egyéb diplomát mégis szereztem itt. Az egyikkel az University of Iowa azt igazolja, hogy vendégírója voltam, ami igaz. Így tehát ezt az aranypecsétes okmányt kiérdemeltem. Máig sem tudom azonban, mivel szolgáltam meg azt a másik merített papírost, amely igazolja, hogy Denver (Colorado) díszpolgára vagyok. Egyébként azonban, köszi szépen!
(NÉHÁNY ÓRÁVAL) az indulás előtt A. N., az egyetem összehasonlító irodalomtörténeti tanszékének dékánja kivisz – ahogy ő mondja – a farmjára. A mi kis városunktól néhány mérföldnyire, lekanyarodva az autósztrádáról, földes úton döckölödve érünk ki a tanyára, mely erdő szélén fekszik, és mellette veteményes hirdeti, hogy a ház gazdája ráunt a városi lét kényelmeire. Városi gyerekek lévén mind a ketten, csak találgattuk, hogy a magavetette tenyérnyi földből mi is dugdossa ki a tavaszi napra és esőkre oly serkenőn kíváncsi fejét; hagyma vagy mi az ördög? Az erdőben is sétáltunk, mutogatta kedvenc fáit, bokrait, ösvényeit, meg azután gombásztunk is. Itteni jó szokás szerint azonban, hogy betértünk ismét a házba, konyháját és konyhagépeit nem mutatta meg. Egy búcsúwhisky mellett irodalomról meg egyebekről beszélgettünk mindarról, amiről manapság világszerte beszélgetni lehet és kell. Egymást kérdezgettük, anélkül, hogy válaszoltunk volna kérdéseinkre, hiszen mind a ketten tudtuk a rájuk felelő választ. Azután azt mondta A. N.: „Mégiscsak igaza volt annak, aki azt mondta, hogy a válaszokat már rég tudjuk, a kérdéseket kell meg változtatnunk.”
(NAGYON NEHÉZ) pillanataimban azzal nyugtattam magam, hogy megkezdtem a visszafelé számolást. De azért ez ritkán fordult elő. Ha viszont rámjött, heveny fájdalmakkal kínzott. Egyébként jó kedvben és buzgalomban telt az idő és a rám-rám törő honvágyrohamokért sok új barátságot kötöttem vigasztalásul-csillapításul. Egyben újabb fájdalmak előlegeként is, mert most meg őket fáj a szívem itthagyni. Kosztasz Taktszisz, aki már hazament, azt írja nekem Athénből: „Miért nem élhetnek egymáshoz tartozó emberek mind egy városban, vagy legalább egy országban?” Gyerekes kérdéseinkre nemigen tud válaszolni ez a mi immár haldokló és így túlságosan is komoly századunk. Mi csak azzal vigasztalhatjuk és vigasztaltuk magunkat nem amerikaiak és amerikaiak, hogy azért még viszontláthatjuk egymást. Megteltek a noteszek címekkel, névjegykártyákkal, kölcsönös meghívások, látogatások hosszú lejáratú tervei készültek. Talán nem is igaz, hogy elmenni annyit tesz, mint meghalni kissé. Ha elgondolom, hogy ki mindenkit nem találok már egyáltalán, amikor hazatérek, a búcsúzkodás az újratalálkozások bizonyosságával nyugtat, a távolság a bejárható térgörbéjévé zsugorodik. És minden lehetségesnek tűnik fel, a nigériai és a japáni találkozás, a texasi vacsorára szóló meghívás 1975. április 19-re, mint ahogy minden lehetséges is amíg csak a bejárható emberi teret és az értelem feszültségeivel megtölthető időnket meg nem illeti a halál. A titok talán csak annyi: úgy lehessen élni, hogy érdemes legyen meghalni is… A röptéri tévék képernyőjén megjelenik a járatunk száma. Ennek a fölvonásnak tehát vége. Szedelőzködünk. Igaz is, ideje már hazamenni.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 40. számában, 1973. október 5-én.
