(MÉG MIELŐTT ELBÚCSÚZNÁNK) Várad csöndes dombjait, az Érchegységek lassan már fakuló zöldjét, a Török vágást, mely szerényen beszorult az új kolozsvári tömbházak közé, a Főtér fenyőit, majd Bukarestben a Floreasca tó körüli szomorúfüzeket bevésem jól az emlékezetembe. Mindent és mindenkit. Rövid erdélyi portya után még néhány nap szaladgálás, csomagolás, de mindegyre azon jár az eszem, mit és kit ne feledjek el. Mintha a világ végére szólna útlevelem. Meddig nyújtózkodtam eddig? Lassan megbékülök azzal, hogy félek. Ezért érzelgek. Életemben először fényképeket viszek magammal, a lányomét, a szüleimét. Az angol rendhagyó igék gyakorlásával ringatom magam. A rendhagyást gyakorlom, amiben nyolc hónapig részünk lesz. A röptéren, búcsúzkodva, reszket a kezem.
(RÖPÜLNI JÓ?) A sebesség összezsugorította a földgolyót. Egyben láthatatlanná tette. Legalábbis az utazó számára. Szépek a felhők, de unalmasak. Brüsszelben leszállunk. A habzó égi táj után most látványosságként tündöklik a belga fű. Egyébként gépek, hangárok. Már megyünk is tovább. Vizet látunk, de inkább a térkép dereng föl az iskolatáblán: ez a La Manche-csatorna. Majd szárazföld: ez nyilván Anglia. Újból röptér, a londoni – mindegyik egyforma táblák, nyilak mutatják kezesen, merre forduljunk. Végül mégis szót kell váltani. Rendhagyó igéim csikorogva bár, de működnek. Egy másik épületbe kell mennünk. Buszra szállunk és ijedten látjuk, hogy itt valóban mindenki balra hajt és jobbra előz. Már-már azt hiszem, hogy a kanyarokban összeütközünk a szembejövő járművel, de végül be kell ismernem, hogy a szokott szabály fonákja is rendteremtő. Legalábbis a közlekedés tekintetében. De egyéb honosabb szabály is nyugtat: pénzért cserében sört kapunk. Drágálljuk bár, de a kísérlet megérte. Nem vagyunk elveszett emberek. Járatunk számát lessük a tévé képernyőjén. Jegyünkön ott a kapuszám, ahol jelentkeznünk kell. A várakozók tarka tömegében – indiaiak, japánok, négerek, persze, hogy úgy mondjam, fehérek is – egy számra várunk, mely felbukkanva valamely rejtélyes számtani törvény szerint elvezérel utunkon. Fél óra múlva már a gépben ülünk. Sejtésem szerint a többiek is a váróteremből, akikkel szót sem váltottam. Mégis szorongva gondolok arra. hogy soha többé életemben nem látom őket. Ám mindez már csak az érzelmes utazó utolsó szívdobbanása. A gépben könnyed „Helló”-val köszönök a légikisasszonynak, bekapcsolom a szíjat, s miután felszálltunk, várom, hogy enni adjanak. Ismeretlen hatalom kezében vagyok, mégis bízom benne, hogy gondja lesz sorsomra. Jöhet az óceán! De abból se látunk semmit. Csak hét óra múlva. New York fényei jelzik, hogy a nagy vízen is túl vagyunk. Az óceán helyett egy filmet láttunk, amiből kukkot sem értettünk. Kezdőkként garasoskodva nem vagyunk hajlandók két és fél dollárt fizetni a fülhallgatóért. Anélkül viszont a gép zúgása miatt egyetlen árva szót se hallani. Nevetünk mi is, amikor a hős orra bukik, valahogy múlatni kell az időt.
Majd újból eszünk, szoktatjuk ínyünket az idegen ízekhez. Testes szomszédom a nyolcadik konzervdoboz sört issza. Úti élménynek ez nem valami sok, de egyéb híján ezt is feljegyzem, Amikor kiszállunk a New York-i Kennedy röptéren, fél nyolcat mutat az óra. Otthon most éjszaka fél kettő. Tizennégy és fél óra alatt tettük meg az utat Bukaresttől New York-ig. Emlékeztetőül, hogy érezzem legalább az időt, ami „amerikás” élményeimtől elválaszt, eszembe jut, hogyan tántorgott át Amerikába másfél millió emberünk. S pillanatra egy még régebbi emlék – Bölöni Farkas útja is… Valahonnan – mindig otthonról – el kell indulni. Ha az ember egyszer már megérkezett.
(WASHINGTON) Fölhallszik az utcáról az autóforgalom. Ha jól emlékszem, ez a Tizenhetedik utca, ahol lakunk. A klímaberendezés meghitten zümmög. Ellebbentem a függönyt a szálló ablakából, fekete irodaházra látok. Már reggel hét óra, nehezen virrad. Felhős, alacsony ég alatt, nehezen lélegezve a nedves levegőtől, keressük az egyébként néhány száz méternyire levő önkisz-vendéglőt, ahová a szállodaportás irányított. A Sholl’s Colonial Cafeteria (gyarmatinak nyilván a fehérre festett, faoszlopos bejárat okán nevezik, amely egykori bevándorlók, gyarmatosítók építészeti stílusát utánozza) Washington legolcsóbb vendéglője, mondta a portás. Valóban, fejenként egy dollárért megreggelizünk. (Most már csak azt kellene tudni, milyenek az árak a drágább helyeken?) Hamburgert eszünk (marhahúsból készült fasírt, a legelterjedtebb húsétel Amerikában) krumplival. Bőségesen öntjük rá a kecsupot, nemcsak amiért ott áll minden asztalon és fogyasztása be van számítva az árakba, de mert ez mégiscsak otthonivá ízesíti az ételt. Tele gyomrunk hirtelen kinyitja szemünket is. Most már látjuk társainkat az asztaloknál; sok a néger. Egy idős asszony, hajában vörös toll, halkan dalol. A legtöbben lepedőnyi újságok mögó bújva sebtében kapják be reggelijüket. Kint – szinte csak most látjuk – a Connecticut Avenuen óriási fölfordulás. Gépek, betonozók. Deszka-úttesten járunk, alattunk épül a földalatti. A zebrán túl, a sarkon csokoládébolt, kirakatában néger eladónő várja a vevőket. Három nap alatt számtalanszor megyünk el a bolt előtt, soha vevőt nem látunk, csak azt a halványzöld köpenyű, vörös körmű, semmibe tekintő néger nőt, aki a vevőkre vár. Körülötte a buzogó sugárút, a deszkapadlaton sikló autók csordája, fölötte a mértani rendben sorjázó irodaházak szigorú ütemben villogó ablakai, bankok, bankok, bankok üvegirodái, mosolygó kisasszonyokkal, parkolóházak, áruházak, utcai gyümölcsárusok, kutyájukat sétáltató parókás hölgyek, farmernadrágos fiatal fiúk és lányok, forgalmat terelő füttyös rendőrök – de ő csak áll és vár. Ha még egyszer Washingtonban járok, bemegyek hozzá és veszek ötért savanyúcukrot.
(TURISTÁK VAGYUNK) Kolontos vendéglői törzsvendég, néger elárusítónő, ételek, néhány elsuhanó utcai pillanatkép – már-már szégyenkezve sokallom e maroknyi élményért a tízvalahányezer kilométeres utat, amikor washingtoni házigazdáink (a Council on Leaders and Specialists, ami annyit tesz, mint Személyiségek és Szakemberek Tanácsa és valamiképpen megfelel az otthoni Kulturális Kapcsolatok Intézetének) programot ajánl föl, amit az elanyátlanodottak hálájával elfogadunk. Kicsit furcsálljuk, hogy továbbra is magunkra hagyatva küldenek el a Fehér Házba és a Kongresszus Könyvtárába, de bizonyára az az elvük, hadd tanuljon a gyerek. A Fehér Házig könnyen eltalálunk, nincs messze a szállodánktól. Vidéki családok között várunk sorunkra, a kocsik számtáblái árulkodnak a sorban állók helyi illetőségéről, no meg a kezükben szorongatott térképek. A termek, teázók, ebédlők stílbútorainak, a tapéták mintáinak és színeinek leírásától eltekinthetünk, kisebb-nagyobb európai kastélyokban és palotákban mindez szinte leltárszerűen megtalálható. Legfennebb mások a falakról ránk tekintő ősök, hajdani hírességek, urak és hölgyek. Ez is csak azt sugallja nekem, amit már az utcákon éreztem, hogy a játék mondókáját itt másként kell skandálni, vagyis: Európából jöttünk, mesterségünk címere…
Az elnök egyébként a ház másik szárnyában székel, a jelek szerint nem fogad minket, mással van elfoglalva. Megtudjuk még, hogy Kennedyné mi mindent húzatott át új tapétával, s hogyan állította vissza a régi tapétát Nixonné. Melyik elnök hol teázott, hol fogadta a vendégeit, hol dohányzott, melyik porcelánkészletet használta. Ha nagyon akarjuk, egy sor anekdota az egész történelem. Másnap reggel az Arlington temetőben, Kennedy sírja előtt az egyszerű, dísztelen kőlapon lobogó láng füstje komorrá keseríti az anekdoták csattanóját (nem messze onnan öccsének sírja is). A Lincoln-emlékműtől érkezünk oda, mintegy két fegyverdörrenés között téve meg az utat. A hatalmas kupola alatt ülő óriás kőszobor és a madárszárnyként röpdöső láng az emlékállítás stílusváltozásait példázza. De ezzel valahogy erősebben hangsúlyozza a két férfi stilárisan azonos halálát. Ha ugyan a halálnak is van stílusa. A temetkezésnek nyilván igen. Sehol sírhalom, élére állított kőlapok szürke sora, az egyik oldalon a halott neve, a másikon születésének és halálának dátuma. Végenincs katonatemetőket látunk, a sírok menetoszlopokként sorakoznak. Sehol virág, a kőlapok közt katonásan kurtára nyírott fű. A sivár egyhangúság ellentéteként zajlik az ismeretlen katona sírja előtt az őrségváltás, ceremóniája éppoly bonyolult és rejtélyes, mint a kínai operák koreográfiája. Mintha mindez a fájdalom álcázására szolgálna. Ez a világ nincs hozzáedzve a halálhoz, mert nem ismeri a háború tömegpusztításait. Az eleven Amerika itt szólal meg számunkra először. A halottak társaságában. Ám tüstént a halhatatlanok között járunk. Előbb a Kongresszus Könyvtárában, majd Mount Vernonban, Washington tábornok hajdani lakóházában. A könyvtárban (16 millió kötet, nem szólva a kéziratokról, térképekről, kottákról) egy pödört bajszú szívélyes úr (mintha egy Dumas-regényből lépett volna elő, nem húsz, hanem több száz év múltán) megmutatja nekünk a Münsteri Bibliát, majd a Gutenberg-biblia egyik példányát, azután meg egyenesen a nagy olvasóterembe vezet, ahol kikeresi könyveink kartotékait. Halhatatlanságunkról megbizonyosodva a gáláns lovag bajsz alatti mosolyának kitüntetéseként ránk háramló ráadásával elvonulunk a cafetariába, mert megéheztünk. Ez is óriási, mint az egész könyvtár, amelynek immár harmadik hatalmas épületét építik. A méreteket (a nagy olvasóterem kupolája, a többi termeké, a négyzetfelület, az alkalmazottak száma) tüstént elfelejtem, pedig erre itt láthatóan mindenki sokat ad. Mister Horecki, a kelet-európai osztály vezetője (ki többször járt már nálunk is) éppen olyan büszke a méretekre, mint az a vörösesszőke lány, aki fölvezetvén a költészeti osztályra, lemutat egy ablakon a nagy olvasóteremre és csak egy számot mormol, nem tudom, pontosan mire értsem, de mosolygok. Ő is. A keep smiling a jelek szerint valóban annyira kötelező, mint nálunk jobb helyeken a nyakkendő. Mosolyog a Költészeti Osztályon a fekete nadrágruhás hölgy is, amikor leültet és közli velünk, hogy az osztályvezető Jakobson asszony szabadnapos, sorry, pedig nagyon szeretett volna velünk találkozni. Majd ha legközelebb Washingtonba jövünk. Hát persze…
(A KULCS) Mount Vernonig, Washington lakóházáig Alexandrián át vezet az út, ez Amerika legrégibb települése, tehát angol kisvároshoz hasonlít, kis villaszerű faházak közt visz a busz, az angol cottage faváltozatai. Sok házon külső grádics köti össze az emeleti ablakot vagy erkélyt a földszintiekkel, vészkijáratul szolgáltak tűzvész esetén, Washington régebbi negyedeiben is jobbára ezek a régi vágású, egy-két emelettel ugyan megfejelt házak láthatók, de itt Alexandriában műemlékként vigyáznak rájuk, Washingtonban viszont a háztulajdonosok nem hajlandók az elavult vízvezetékeket és villanyberendezéseket korszerűvel kicserélni (nagyobb lenne a befektetés, mint a házbérek révén befolyó jövedelem), aminek következménye a házbérek gyors csökkenése. Washington legtöbb szép, öreg házában kispénzű négerek laknak. Az elhanyagolt házak nyilván néhány év alatt tönkremennek. Mi lesz a régi házakkal? És mi lesz a négerekkel?
Amerika faji problémáit mi csak messziről ismerjük. Első kérdéseinkkel mintha testközelbe kerülnénk. Avagy ez még mindig csak madártávlat? Nos, szép a kúria a Mount Vernon-i dombon, a traktuson a hálószobák, a földszinten az ebédlő és a dolgozó. Szépek a százados tölgyek az udvaron, a régi rézedények a konyhaépületben, a patinás bútorok, megsárgult szélű nyomatok. Szép álmát alussza az okuláré a tábornok íróasztalán. Szép a kilátás – a kúria tornácáról az óceán felé igyekvő, elhalása előtt még egyszer szélesre tárulkozó Potomac vizére látni, a túlsó parton a sűrűbb virginiai erdőkre. De a legszebb az egyik földszinti szoba falán kis kazettában őrzött kulcs, amelyet egykor Lafayette ajándékozott a tábornoknak. A Bastille kulcsa. Visszatérve a városba, sétálunk még egyet a főváros nagy sugárútján, a Pennsylvania Avenue-n, látjuk a Capitoliumot (a szenátus éppen ülésezik), hatalmas szürke épületek tövében baktatunk: a Legfelsőbb Bíróság, a Nemzeti Levéltár, az Igazságügyi Minisztérium. Ha jól sejtem, itt székel az FBI. A nedves szélben csattognak a zászlók. Éjszaka a kulcsról álmodom.
(TOVÁBB) De lefekvés előtt még megnézem Bob Hope tévérevüjét (show); a kissé már megkopott komikus (gyermekkorom amerikai vígjátékainak egyik csillaga) előbb vicceket mond a választási előkészületekről (nos, az utcán még alig látni, hogy közeleg a napja, csak itt-ott néhány hírverő transzparens), majd föllép Mark Spitz és Bobby Fischer. Ez a show fénypontja. Hát, Spitz föllépte után még inkább meggyőződöm arról, hogy csodaúszó. Kár, hogy ezúttal nem úszott. Fischert viszont egy villámpartiban megverte Bob Hope. Amin a közönség hallhatóan igen jól mulat. Másnap olvasom, hogy 10 ezer dollár volt a föllépti díj. Hát persze, az adó. Ehhez már nem értek…
Washington vasárnap reggel falusi csöndben (és végre éles napsütésben) kihaltan kong. Sehol egy autó, sehol egy ember. A sorrend nem esetleges. Csak a gyarmati étteremben lézeng néhány mohikán. És a kis parkokban cikáznak a szolid mókusok, mint mindenütt szerte Washingtonban. Annyiszor olvastam róluk, mégis meglepett, mennyire barátságosak, bátrak, emberkedvelők. Színük fakóbb, mint az otthoniaké. De amazok kerülnek minket, ezek meg ránk szorultak, épp csak hogy enni nem kérnek, de az odanyújtott mogyorót mohó természetességgel fogadják el. Mint a kutya a csontot. Az egykor itt sűrűsödő szűzi erdők lakói most városiakká váltak, talán még a forgalmi szabályokat is ismerik. Az ember szalad ki a természetbe (hiszen halott a város), az állat meg vígan éli világát a kőrengetegben.
De ne filozofáljunk az alkalmazkodás ellentmondásairól! Inkább az zavar, immár a röptérre készülődve, hogy mintegy összegezve a három nap élményeit, a déjá vu, a mindezt-már-láttam ingerlő érzetével küszködöm. Vajon az olvasmányélmények, a filmrögződések hályoga miatt ne láttam volna meg többet az eleven valóságból? Talán az ösztönös félelem a messze idegentől láttatja velem ismerősként mindazt, amit még sohasem láttam. Avagy mindez csak felületi élmény, látkép a magasból, még mindig a repülőből. Amely most alacsonyabban száll, mint az óceán fölött, így hát láthatók Washington házai. Ezt az iromba épületet, amely fölött most elhúzunk, szintén ismerem. A Pentagon. Valóban ötszögű.
• Búcsúzom A Hét olvasóitól is – egy időre. Két évig gyötörtem őket azzal, hogy mit olvasok. Most nyolc hónapon át (ennyire szól az ösztöndíjunk) megpróbálom elmondani, hogy mit látok. Előre is köszönöm szíves türelmüket.
Megjelent A Hét III. évfolyama 45. számában, 1972. november 10-én.