AMIKOR TAVALY a Spiegel folytatásokban közölni kezdte Heinrich Böll új regényét (Katharina Blum elvesztett tisztessége), számról számra végigolvastam ezt a krimi szabályai szerint felépített tanregényt, mindegyre furdalt a kíváncsiság: vajon mit is mond majd róla a kritika. Hogyan fogadják a „nagy lapok“ jószerint finnyásan széplelkű ítészei ezt a nyughatatlanul, sőt némileg idegesen politizáló művet ? Sejteni véltem, hogy összehúzott szemöldökkel, fönntartásokkal. Nos, hűvösen fogadták, fölényesen mosolyogva, mint akik megértik, hogy a kitűnő író, akit még a Nobel-díj is fémjelez, ez egyszer melléfogott, olyan területre merészkedett, amelyen szerintük a szépliteratúrának nem teremhet virága. Ennek ellenére – de inkább ettől függetlenül – a folytatásos közlés után tüstént könyv alakban megjelent regénynek nagy közönségsikere lett. Hosszú heteken át vezetett a „bestseller”-listákon. Aminek általában semmi jelentősége nincs, mert az efféle előkelő helyeket a kelendőség lajstromán, a piac törvényei szerint, a tőkeerős kiadók reklámhadjáratának arányai biztosítják. Ám aligha Böll új regényének esetében.
EZ A REGÉNY ugyanis egy történelmileg-társadalmilag pontosan és félreérthetetlenül meghatározott – a regény esetében: ábrázolt – világ olyan valóságos kérdéseihez nyúl (még szabatosabban: e világ kérdéseinek oly valóság-mozzanatait ábrázolja), amelyekről, enyhén szólva, ritkán esik szó abban a világban. S ha szó esik róluk, jobbadára tömegméretekben manipulált formákban: az illúziók síkján. A polgári demokráciáról van szó, amely illúziókká manipulált képzete szerint gyökeres ellentéte az erőszaknak. S ha egy regény, mely ennek ellenkezőjét ábrázolja, tömegsikert arat, azt nem csupán szerzője tekintélyének, kiadója hírverő hisztériáinak köszönheti, hanem mindenekelőtt annak a mondandónak, amelynek igazságaiban az olvasó döbbenten fölismeri a valóságot.
HEINRICH BÖLL e regényében a krimi fordulatosságával és a tanregény világosságával azt ábrázolja, hogy a bulvársajtó stílusosan stílustalan könnyedsége mögé rejtőző szélsőjobboldali erők valójában az erőszaknak olyan formáit képviselik, amelyek azután újabb erőszakos cselekedetekre kényszerítik az egyébként békés polgárokat. A történet egyszerű: Katharina Blum, szakképzett háztartási alkalmazott és vendéglátóipari szakember, egy farsangi mulatságon találkozik egy fiatalemberrel, akibe beleszeret, s akiről kiderül, persze nem azon az éjszakán, hogy némi anarchikus eszmékkel fertőzött, ha nem is bűnöző, de legalábbis törvénysértő egyén. Mindenesetre körözi a rendőrség. A hecc-sajtó ebből pecsenyét süt: és visszafelé araszoló „logikával”, hamisításokkal, ferdítésekkel azt kolportálja, hogy K. B. az illető férfiú régi bűntársa. Az üggyel megbízott riporter előbb K. B. nagybeteg édesanyjához furakodik be a kórházba, és hamis közléseivel oly idegállapotba hozza, mely végül is halálát okozza. A mama sóhajait kiforgatva pedig Katharina Blumot rágalmazza meg a sajtóban. Amikor végül a lánytól magától kér lehetőséget egy interjú megejtésére, oly agresszíven lép föl (persze sajtója stílustalan stílusa szerint könnyedén: vagyis minden előzetes kérdés megfogalmazása előtt, pimaszul azt kérdezve tőle, nem lenne kedve lefeküdni vele), hogy K. B. előszedi revolverét és lelövi.
A TÉTEL VILÁGOS: az erőszak (még akkor is, ha az csak hazugság, rágalom, befeketítés, nemi zsarolás stb.) erőszakot vált ki: a rágalmazó hazugságot tömegterjesztök és a védekező pisztolytrántók között nincs módunkban erkölcsi választóvonalat vonni, hacsak a tekintetben nem: amazok az igazi bűnözők, emezek csak a bűnre kényszerített áldozatok. Persze Böll ennél többet ábrázol és mond ebben a regényben. A háttérben, a mellék-mozgásokban figurák tömege sejlik föl és suhan el. És e sejlésekből és suhanásokból fény derül a heccsajtó és a monopoltőke ellentmondásosan meghitt viszonyára, a középrétegek kispolgári kompromisszumaira és „fölfelé“ való kiszolgáltatottságára, a „fogyasztói társadalom“ haszonélvezőinek ködkáprázataira. Vajon nem túl sok ez egy kisregény teherbírását szem előtt tartva? Az, valóban.
Ám e nagyotmarkolás a szenvedély és a tiltakozás, a felháborodás és az émelygésig telített undor okán vét az arányérzék törvénye ellen. Bocsánatos bűn, amire azonban az esztétika hagyományos B. T. K.-jában nem találunk kádenciát. Hogy az író (meg annak annyit emlegetett rostája) mint viszonyul mégis ehhez a zsúfoltsághoz, azt csak azok mondhatják meg, akik (rostástul, mindenestül) az eljövendő időket megérik, illetve azon idők emberei lesznek.
MINDEZ persze nem jelenti azt, hogy mint a szerző kortársai, mindenben egyetértünk vele. Az utókor előnye – visszapillantva válogathat – nem vitatja el a kortársak jogát: az együttgondolkodásét. Ám az együttgondolkodás csak a tárgyra vonatkozik, nem a gondolkodás módszertanára és világnézeti tartalmára. Jómagam tehát osztom Böll erkölcsi felháborodását, de felháborodásának indoklásakor egyszer-másszor meghökkenek. Többről van szó, ennél bonyolultabb a baj s a baj oka is. De az író művészete előtt vitatkozás közben – leveszem a kalapomat. Igaz is, nincs kalapom, de lehet, a divat úgy hozza, nemsokára veszek egyet. Addig is fejet hajtok egy igaz író művészete és becsületessége előtt.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 22. számában, 1975. május 30-án.