KURT VONNEGUT szerencsés amerikai író. Kisebb szerencséje, hogy tehetséges, szívósan termékeny, a nagyobbik az, hogy könyveinek sikere is van, példányszám-sikere. Vagyis olvasott író ott, ahol viszonylag kevesen olvassák a jó írókat. Erénye viszont, hogy nem fut a siker után, a divat nem érdekli, a magáét mondja konokul és következetesen. Bevallott célja – egyik interjúja szerint: „humanizmussal megfertőzni a tudatokat”.
Számtalan elbeszélése és féltucat regénye közül az irodalomkritika Az ötös számú vágóhíd-at tartja a legjobbnak, mely Drezda 1945-ös bombázásról szól. Illetve…
A REGÉNY születésének történetét Vonnegut megírja könyve első fejezetében. Pontosabban a regény – mely 1969-ben jelent meg – kései születésének, a hosszú vajúdásnak az okait-körülményeit. Köztudott, hogy Drezda bombázásának 130 ezer áldozata volt, valamint az is, hogy 1945 februárjában a város bombázását stratégiailag már semmi sem indokolta. Ez a képtelenség a nyilvánvaló oka annak, hogy az író hosszú évekig nem tudja, hogyan ragadja meg, hogyan építse regényét 1945-ös élménnyé, Vonnegut ugyanis amerikai hadifogolyként végigélte a drezdai bombázást, annak kevés túlélői közé tartozik. Az élmény művé éréséhez a húsz valahány évre nem az alkotási előítéletek közé tartozó perspektíva miatt volt szükség, hanem azért, hogy a szerző megértse az akkori képtelenség okait, kapcsolatukat hőse további életének képtelenségeivel. Ezért nem volt hát mód a regény megírására több mint két évtizeden át, s ezért nem lett az írásból szabályosan regényes történet, hanem montázs, amelynek képsorai szétbomlasztják az idő rendjét, mintegy szerkezetileg is jelezve, hogy ami akkor történt, az csak azzal érthető meg, ami azután történt.
MI TÖRTÉNT egyáltalán? Csak annyi, hogy a huszonhárom éves Billy Pilgrim egy jó ügyért kel át az óceánon harcolni, és végül cselekvésképtelenül végig kell szenvednie, hogyan válik egy rossz ügy szemtanújává. Továbbá pedig az történik, hogy a hazatérő Billy Pilgrimnek, szintén cselekvésképtelenségre ítélve, végig kell szenvednie, hogyan kényszerítik házasságra lépni egy gazdag lánnyal, hogyan kell leélnie az életét apósa szemüveggyárának igazgatójaként, hogyan kell fölnevelnie két fiát, aki végül önkéntesen jelentkezik Vietnamba harcolni. A történtek összefüggése nem az objektív valóság összefüggéseit, az okok összefüggésrendszerét tárja föl, hanem Billy Pilgrim tudatának okozati összefüggésrendszerét. Ami történetileg jórészt pontatlan, Billy tudatvilága szerint hibátlanul pontos, amennyiben a moralista humanizmusát tükrözi, aki nem képes eljutni a dolgok valódi oksági rendszeréig, következésképp a cselekvésig sem.
Billy tehát menekül, félig tudatosan, félig megviselt tudatának beteges elrugaszkodásai okán; hősünk néha egy másik naprendszer bolygóján vendégszerepel, ahol egy divatos filmszínésznővel együtt az állatkertben mutogatják.
A regény két valós (háborús és háború utáni) cselekmény- és idősíkja e képzelt harmadikkal, a Trafalmadore-ban játszódóval keverődik, és a szerző bámulatos természetességgel keveri ezeket a síkokat.
AZ IRÓNIA nyilvánvaló, szerzőnk kedveli hősét – és kigúnyolja. Az irónia egyként vonatkozik a fronton értetlenül bukdácsoló Billy Pilgrimre, de a háború utánira is, aki egykedvűen vállalja a felső középosztály embertelenítő konvencióit, ám a menekülőre is, akinek félig hibbant képzelődései a tudományos-fantasztikus regények és a filmhírverés szabványaiból ihletődnek. Billy Pilgrim a totális manipuláció áldozata, aki nem rossz ember, nem jó ember, nem harcos, nem gyáva, nem aljas, egyszerűen csak olyan emberi lény, akit nem engednek emberré lenni. A regényen végigvonul Vonnegut legőszintébb üzenete – mely annyi más írásában is megszólal –, miszerint az erőszak, következésképpen a háború korántsem oldja meg az emberiség szaporodó ügyes-bajos dolgait. Pontosabban: a háború az emberi lény emberré válásának egyik legfőbb akadálya. Háború és egyéb jelenségek összefüggéseire – hőséhez híven – Vonnegut nem utal, de Billy Pilgrim sorsával valóban arra törekszik, hogy a miénkkel, ha nem is mindenben, de sokban egybecsengő humanizmussal „megfertőzze a tudatokat”. Regényének sorok között áramló, mégis tisztán kihallható témája: a béke.
Megjelent A Hét V. évfolyama 33. számában, 1974. augusztus 16-án.