AZ UTUNK Ország-Világ rovata megemlékezik néhány sorban a Szürrealista kiáltvány megjelenésének 50. évfordulójáról, ugyanakkor megemlíti, milyen kiadványok jelentek meg ez alkalomból a párizsi könyvpiacon.
Többek között azt olvasom: „Saint-Pol-Roux, az ismert költő, Les Traditions de l’avenir címmel foglalja össze a szürrealista világnézet és líra tanulságait (Rougerie kiadás)“. Itt egy kis hiba csúszhatott be, noha abban nincs miért kételkednünk, hogy az említett könyv valóban megjelent, annyi azonban bizonyos, hogy Saint-Pol-Roux nem foglalhatja ma össze a szürrealizmus tanulságait – ahogy ezt a szöveg sugallja –, a költő ugyanis 1940-ben meghalt. Méghozzá tragikus körülmények között: Cameret-beli (Bretagne) kis birtokán érte a náci megszállás, ellenállt a hódítóknak, akik megerőszakolták és halálra sebezték lányát, ő maga néhány hónap múlva a bresti kórházban halt meg. Éluard A költészet kritikája című versében emlékezik a tragédiára a következő két sorban: „Saint-Pol-Roux-t, a költőt halálba küldték / Leányát gyalázatba gyötörték“.
ÉLUARD nyilván antifasiszta elkötelezettségének erkölcsi parancsszavára emlékezik a nácik áldozatául esett költőre. Ám nem csupán ezért. Saint-Pol-Roux a hajdan szürrealista Éluard számára az előfutárt jelentette. Tragikus halálának híre Éluard-t kétszeresen kellett hogy megrendítse. De ki is volt valójában Saint-Pol-Roux? 1861-ben született, első, szimbolista ihletésű poémája (Lazare) 1886-ban jelent meg, melyet azután még néhány, nyelvi fantáziájában és metaforáiban igen gazdag verseskönyv követett. Az utolsó 1908-ban. Utána nagy csönd, a költő visszavonul, szavát-hírét se hallani, mígnem 1930-ban a szürrealisták ismét felfedezik, egyik elődjüket ismervén fel benne. Így aztán még két kötete jelenik meg a harmincas évek végén.
MINDEZ filológiai vagy talán inkább lexikográfiai adalék lenne csupán, ha nem lenne itt az Éluard-vers, ha ennek a versnek nem A költészet kritikája lenne a címe. A szürrealisták köztudottan visszanyúltak elfelejtett vagy félreismert elődeikhez, mindazokhoz, akiknek ha nem egyéb, nyelvi világában fölismerték az álom szabad és a nyűgösnél is elviselhetetlenebb valóságtól szabaduló képzettársításait.
Saint-Pol-Roux elméletileg is megpróbálta alapozni költészet és valóság viszonyát, amennyiben az úgynevezett ideorealizmus hívének nevezte magát, miszerint a költészetnek az ideális valóságot kell ábrázolnia. Ettől a valóságtól menekülő eszményitől igazán már csak egy lépés volt a valóságfelettiig, az álomig, a szürrealisták egyedüli ihletforrásáig. Éluard verse azonban immár a szürrealizmus kritikája, hiszen refrénjeiben a valóság nyers tényeivel bírálja az álomba menekülőket. (A megölt Saint-Pol-Roux-n kívül a refrének megidézik Garcia Lorcát és Jacques Decour-t, akiket szintén a fasiszták öltek meg.) Az eszményi valóságtól, vagyis az álmok valóságától a puszta valósághoz visszaforduló Éluard egyben ha nem is a szürrealizmus, de a szürrealisták útját járja meg. A legjobbak álomba menekülésében ugyanis mindig ott feszült a vágy a valóság visszahódítására, azaz megváltoztatására. A szürrealizmus irodalomtörténeti szerepe éppen abban érhető tetten, ahogy meghaladói, alkotó megtagadói, hűséges hűtlenei szabadító fölfedezéseit ismét a valóság költői meghódításának szolgálatába állították. A szürrealizmus tündöklése és áttűnései ismét csak arra figyelmeztetnek, hogy a valóságot esztétikai érvénnyel se eszményíteni, se álmok káprázatával helyettesíteni nem lehet. Egy dolog a költészet önfejlődése szempontjából egyik vagy másik költői iskola formanyelvi vívmányainak jelentősége, és megint más a költészet alapvető funkciója, mely mindig a valóság és az azt hordozó igazság költői megmódolásában válik egyetemesen érvényessé.
Megjelent A Hét V. évfolyama 47. számában, 1974. november 22-én.