EGY FUTÓLAGOS bukaresti találkozás ürügyén 1968 márciusának végén felhívtam a párizsi guatemalai követséget. A központos kisasszony háromszor is megkérdezte, kinek is kapcsolja valójában a nagykövetet. Alighanem képtelen volt a nevemet megjegyezni, bizonyára csak annyit mondhatott: „valaki Bukarestből”, mert Asturias is ezzel kezdte a telefonbeszélgetést: „Á, szóval Bukarestből…”
Interjút kértem, megállapodtunk, hogy néhány nap múlva fölkeresem a követségen. A titkárnő már várt, pillanatokon belül ott ültem Asturias előtt, aki szabadkozással kezdte, sőt bocsánatot is kért, amiért odafárasztott, sajnos diplomáciai kötelezettségei miatt néhány perc múlva el kell mennie, de jelentkezzem a jövő héten, akkor szerét ejtjük az interjúnak is. Néhány bukaresti ismerőse felől érdeklődött, azt is megkérdezte, jómagam mivel is foglalkozom, nyilván nem emlékezett rám, ami nem okozott különösebb szorongást, hiszen, mondom, futó találkozás volt az a bukaresti, ahol én csak egy kézfogással szerepeltem, jószerint csak hallgatóság voltam ott a régebbi s jó ismerőseivel népes találkozón az Írók Házában. Érdekes módon azonban akkori arca elmosódott emlékezetemben, a beszélgetés valójában pedig a mi irodalmi dolgainkról szólt. Az emlék tehát a párizsi maradt, onnan szűrődik át az éveken a halk, rekedtes, hang, a furcsa ejtésű francia szó, onnan dereng át az időn az égetett agyag színű széles arc, csapott homlok és orr, a vastag szemhéjú, nagy, táskás szem, mely mintegy az örök álmatlanság tompa fényével csillogtatta meg a csodálkozó és barna szomorúságú tekintetet. S ennyi maga az emlék, nem több, mert az interjúra nem került sor, telefonhívásaimra a titkárnő sűrű bocsánatkérésekkel magyarázta, kínos pontossággal, hogy a „monsieur l’Ambassadeur” meghagyta, mily okból foglalt, hová, messze Párizstól szólította el a kötelesség.
VÉGÜL FÖLHAGYTAM a hívásokkal, mert utóbb májusi időpontot jelölt meg a titkárnő, májusban pedig én messze jártam Párizstól. Így hát az ő jellegzetesen indió arca maradt meg emlékezetemben, s az a kérdés – valójában az egyetlen –, amiről beszélgetni szerettem volna vele, s amely azóta is válaszolatlanul kereng bennem. Mert váltig izgat, hogyan sikerült neki – hadd fogalmazzak maibb fogalmaink szerint – annyira sajátosnak maradnia, amikor kora ifjúságától már olyan messzire szakadt hazájától, előbb a Sorbonne padjait koptatva, majd hosszú évekig Párizsban kalandozván, hogy hazájába visszatérvén azután hol önkéntes, hol kényszerű száműzetésben éljen, hol diplomáciai szolgálatot vállalván, végtére is egy egész életen át többet lévén hazájától távol, mint abban a honban, amelyről egész életművének minden sora szól.
Ifjúkori dolgozata Az indiók társadalmi kérdéseit taglalja, első szépirodalmi művében Guatemalai legendákat dolgoz fel, verseiben a maja népköltészet mítoszait oltja szürrealista látomásokba, amelyek eszmei töltete a forradalmi indulattól már-már a robbanóanyag éhségével vár a gyújtó szikrára. Regényei, az Elnök úr, a Zöld pápa, a Kukoricaemberek; novellái – a Hétvége Guatemalában című kötetbe gyűjtve –: mindmegannyi tiltakozás a diktatúra, a kizsákmányolás, az ember – az ő kukoricaembereinek – megaláztatása ellen, harsány szólamú szövegáramlás, amelyben páratlan árnyalással elegyedik az ősi maja mítoszok talányos, álomszerű szépsége a latinos hevületű forradalmisággal és a marxi ihletésű társadalomlátással. A véreskezű honi kiskirályokról, az United Fruit Company tröszturairól kevesen festettek hasonló szenvedélytől izzó, a nemes gyűlölet hevével a fantasztikumig elrajzolt, mégis pontos léleklátású portrét. S szintúgy kevesen rajzoltak ihletettebb, együttérzőbb és együttszenvedőbb képet a latin-amerikai népről, mint Asturias. Aki azért vállalta annyiszor a létet távol tőle, hogy hű maradhasson hozzá.
TUDVA TUDOM én, hogy a hűség a néphez nem a vér szava, hanem világnézet kérdése, a forradalmi elkötelezettségé. Kérdezni pedig azt szerettem volna, hogyan oldja meg a tudat kibernetikája, hogyan szűri le a lélek vegykonyhája művé ezt a sajátos hűséget, a látszatra hűtlen vándor (ki lélekben is annyi idegenséggel szívja tele magát) miként kristályosítja egyedi művé hűségét, népivé és egyetemessé –: nos, ennek mi a titka? Most, hogy Asturias meghalt, kérdésem végleg válaszolatlanul marad. A mű elrejti a művészt, akár a maja műtárgyak, melyek elnyelték az alkotó titkát, hogy annál tisztábban lehessenek „a törzs szószólói”. Asturias is annak vallotta magát. Akár az ősi maja varázslók. A varázsszavakat azonban felcserélte a forradalmi igékkel.
Megjelent A Hét V. évfolyama 26. számában, 1974. június 28-án.